4. I am your Angel

*A mennyben*

  - Milyen napod volt Lee angyal? Kicsit későn értél vissza, nem? - futottam bele a lehető legrosszabb felettesembe, Sungkyu

angyalba.
  - Hát... kicsit elhúzódott az átkísérés... - próbálkoztam, ám szúrós tekintete átlátott rajtam.
  - Az átkísérés? SENKI nem halt meg!!!!
" A frász! Aish, hogy mehetett ki a fejemből?? Ők itt fent mindenről tudnak! Most ezt hogy magyarázom ki? Áh, meg van!"
  - L megakadályozott!
  - L? Ki az az L?
  - Hát L. Az alvilágról.
  - Ja, hogy az az L! Aki angyal volt, csak csúnyán viselkedett...
 "megerőszakolt egy angyalt.."
  - ... és az alvilágra küldték. - azonosította magában.
  - Igen. - bólintottam.
  - Mit csinált az a szerencsétlen?
  - Hát... öhm... csak az utamba volt...
  - És ezért nem halt meg az a fiú? Pedig nem hiszem, hogy direkt megakadályozna egy halált, mikor neki az a dolga, hogy megtisztítsa a lelkét a rossz dolgoktól....
  - Nem a halált akadályozta meg... Csak éppen....
Sungkyu felvont szemöldökkel méregetett a magyarázatomra vára.
  - Hát, szóval.... Aish, hagyjál! Fáradt vagyok! - löktem félre finoman.
  - Sungyeol! Most nem a Földön vagy! - kiabált utánam, de én elslisszoltam onnan.
  A lakosztályomra menekültem, ahol egy levél várt...

 "Sungyeol angyal!
Láttam, amit láttam, hallottam, amit hallottam... Megszegted a lehető legfontosabb szabályt! És ez alól nem mentesít az az indokod, hogy csak azért tetted, mert nem akartad elveszteni az állásod. Megnyugtatlak, nem vesztetted volna el, kaptál volna új családot. De ezzel a tettel olyannyira megsértetted a szabályzatot, hogy sajnos nem tehetek mást. 
 Nem kell félned, a büntetésed nem lesz olyan, mint L-é. Te nem tettél undorító dolgot, egyedül annyit vétettél, hogy a szívedre hallgattál, amit ugye te nem engedhetsz meg magadnak. Mivel ezzel életet hosszabbítottál, a sorsát az embernek megváltoztattad, így nem fog vele történni a jövőben semmi. Csak ott lesz valahol. Céltalanul, egyedül...
 DE! mivel láttam rajtad a törődést, arra jutottam, hogy a büntetésed a következő lesz:
  - Lemondasz a szárnyaidról
  - Emberré válsz
  - és segíted Nam Woohyun-t a VÉGLEGES haláláig, amibe már nem szólhatsz bele.
  - ha meghal, nem kerülsz vissza hozzánk, kivéve, ha megtalál a Listás és új Listát ad neked.
A következő emberi reggel jelentkezz az irodámban a szárnyaiddal.

Mindenható"

  - Most ez teljesen, halál biztosan komoly?? Most azok között a nem is tudom, milyen lények között kell élnem, akik undorító dolgokat vesznek a szájukba és nyelnek le, meg egyebek? Úristen... És nekem is olyanná kell válnom? Tényleg? Komolyan? És ráadásul holnap?? Fogadjunk, hogy én hamarabb meghalok, mint Woohyun!

  Kiakadásom után gondolatok nélkül ültem a kanapémon és üveges tekintettel vártam az emberi reggelt. Összeszedtem magam és utoljára használva szárnyaim, lerepültem a Mindenható irodájába.

  - Csalódtam benned... Tudtam, hogy ez lesz, de látva a lelkesedésed a munkád iránt, nem gondoltam bele komolyabban, hogy ez meg is történik. - rázta a fejét az idős Mindenható.

  - Sajnálom, hogy csalódnia kellett bennem. Megpróbálom minél hamarabb megtalálni a Listást! A szárnyaim...

 Az öreg bólintott és eltüntette őket. Nagy sóhajjal reagáltam le, hogy nehezebb lettem. Még egyszer meghajoltam a Mindenható előtt és Woohyun házához teleportáltattam magam.

*A Földön*

  Megálltam a ház ajtaja előtt.

 "Mit mondhatnék neki? Engedjen be magához, mert szégyent hoztam az angyalságra? Az nagyon égő lenne... Aish!"

   Bekopogtam.

  -Igen? - jött Woohyun kómás, rekedt hangja az ajtón túlról.

  - Csak én vagyok az.. Sungyeol.

  - Hát te? Nem azt mondtad, hogy nem jössz vissza? - pislogott nagyokat.

  - Hiányoztál. - nevettem el magam.

  - Ó tényleg? - emelte fel szemöldökét.

  - Még szép. Beengedsz? - kéredzkedtem be.

  - Ja, persze. Gyere!

Beléptem az ajtón és megcsapott az illatosító illata. Otthonos volt. Már értem, miért nem mozdul ki sose otthonról. Itt én is szívesen leélném az életem.

  - Reggeliztél? - kérdezte.

  - Ööö... "Ha most megetet..." Igen! - válaszoltam gyorsan.

  - Én még nem. - mondta és megkordult a gyomra. Olyan aranyos volt, azt hittem menten elolvadok tőle.

  - Nyugodtan ehetsz! - mosolyogtam rá.

  - Rendben, csak tudod... te vagy az első, akit vendégül látok és a szüleim halála után még nem ettem senki előtt... és előre szólók, hogy nagyon furcsa evési szokásaim vannak, úgyhogy...

  - Nem nevetlek ki. Én rendes vagyok. - veregettem meg vállát.

Levett egy bögrét a polcáról és megtöltötte.. tejjel, azt hiszem. Majd barna ropogós valamit rakott bele.

  - Mi az? Müzli. - mutatta be nekem a reggelijét. 

  - Aha...

  - Gabona, árpa, mogyoró... Nem tudod mi az a müzli? - nézett rám hitetlenül.

  - Neem... És nem is akarom tudni! - szögeztem le.

  - Pedig ez a legjobb reggeli. Na, áááá! - nyújtotta felém a kanalát.

  - Most mit csinálsz? - ráncoltam a szemöldököm.

  - Azt kérem, hogy nyisd ki a szád.

  - Ezt kell mondani, ha azt akarod, hogy valaki kinyissa a száját? Aigoo...

  - Nem, csak így aranyosabb és könnyebben kinyitják a kisbabák a szájukat.

  - Kisbabák?? Szerinted én kisbaba vagyok? Egy kisbaba képes lenne arra, hogy megakadályozza azt, hogy öngyilkos legyél? - értetlenkedtem. "Huh, ez a földi élet nehezebben felfogható, mint gondoltam"

  - Hagyjuk. Úgy látszik, az angyalok nem aranyosak... - biggyesztette le a száját.

  - A Woohyun-féle fiúk viszont nagyon!

Erre a kijelentésemre kiejtette a kanalát a kezéből és úgy nézett rám, mint aki szellemet látott.

  - Most mi bajod lett? A fiúk nem aranyos-ozzák le egymást? Bocsi, nem tudtam.

  - Semmi, semmi, csak megijedtem...

  - Mitől?

  - Semmi. Na akkor én megeszem a müzlim és majd... majd lesz valami. - mondta kedvetlenül, céltalanul...

3. I am your Angel

  Már szinte rabszolgának éreztem magam, ahogy adogattam a csókokat. Hirtelen feltűnt, hogy az ingem milyen mocskos lett. A főnököm mindig is allergiás volt arra, ha valaki ezt a hófehér inget összekoszolta, az enyémre most pedig alig lehet ráismerni.
 - Az ingem...
 - Nem lesz már sokáig rajtad. Nem kell aggódnod miatta.
 - De igenis rajta lesz! - szólt valaki mögülünk.
 L dühösen odakapta a fejét, majd kitekeredve én is. Csak én hálásan. Majd mikor tudatosult bennem, hogy kit is látok, felbátorodtam és fellöktem L-t.
 Woohyunhoz rohantam és elrepültünk, minél messzebb az alvilág erejétől.

 - Mégis mi a csudáért jöttél vissza? - kértem számon.
 - Mert megígérted, hogy elviszel egy üdítőre. Aztán eszembe jutott, hogy te most éppen vitatkozol és az eddig hallottakból nem tudtam csak arra következtetni, hogy baj van. Ezért a lehető leggyorsabban visszajöttem.
 - De miért emlékszel? Hisz elfelejtettem veled mindent...
 - Akkor nem sikerült...
 - Hát persze! Ha az alvilág közelében teszek valamit, az nem tud úgy hatni, mint ahogy kéne. De ilyenkor kéne hogy legyen mellékhatása... Mondd, nem érzel valami furcsát?
 - De. Nem akarok már meghalni... meg még van valami...
 - Micsoda? Kérlek mondd el! - kérleltem nagy szemekkel.
 - Semmi, semmi. Nem lényeges. - rázta aranyosan a fejét.
 - Jó. A lényeg végül is az, hogy már nem akarsz öngyilkos lenni. - mosolyogtam rá.
 - Már nem. Na de akkor menjünk és igyunk valamit ennek örömére. De én szeretnék fizetni, elvégre megváltoztattad az életfelfogásom. - nevetett.
Olyan aranyos volt. Legszívesebben megzabáltam volna, de nem vagyok vámpír, hogy ezt tegyem vele. Inkább a lelkében olvasgattam.
 "Hoppá hoppá! Ennek a srácnak ferdehajlama van... Hupszi. Ez lesz az a mellékhatás, amit nem mond el."

 Beültünk egy kávéházba és beszélgettünk. Elmondta, hogy mennyire megrázta az, hogy szinte minden szerettét elvesztette. Ezért akart leugrani. Hogy újra velük lehessen.
Nagyon megsajnáltam és már azon gondolkoztam, hogy megszervezzek-e neki egy találkozót velük. "De ezzel megint csak egy csomó szabályt megsértenék... Aish mit csinálhatnék?"
 - És veled mi van? - kérdezett vissza.
 - "Hajajj" Nekem sincsenek rokonaim. De nekem nem is voltak. Én csak megszülettem és valakinek odaadtak, hogy neveljen fel. - próbáltam vázolni a szitut.
 - De akkor te most tényleg angyal vagy?
 - Csssssst! - tapasztottam be a száját. - Ne ilyen hangosan! Igen az vagyok és erről csak te tudsz az emberek közül.
 - És varázsolni is tudsz? - suttogta.
Az előttem lévő bögrére meredtem és kinyújtott mutatóujjam segítségével megemeltem.
 - Wooooow!!! - ámult el. - Én is szeretnék varázsolni!! - mondta gyermekien.
 - Sajnálom, de emberek nem varázsolhatnak. Ahhoz angyalnak kell lenned...
 - Akkor csinálj belőlem angyalt! - hajolt bele az arcomba.
 - Az angyalság nem csak abból áll, hogy varázsolgatunk. Sokkal több van mögötte. Például egy életen át, ami hosszabb, mint az embereké, egy számunkra kijelölt családot kell figyelnünk és segítenünk generációkon keresztül. Én a te családodat kaptam. Nagyon rendes emberek voltak, biztosíthatom. És most ha te meghalnál, elveszteném a munkám és lehet, hogy meghalnék. Ezért jöttem ide. Hogy ne haljon ki ez a család.
 "Állj állj állj! Ha én most beleszeretek és együtt leszünk, akkor is kihal a család, hiszen mi ketten nem tudunk... Ne, ez miért nem esett le eddig?"
 - Min gondolkozol? - kérdezte.
 - Nem lényeg.
 - Ez milyen jó lehet már! - ábrándozott. - És ha meghalnak, akkor te kíséred őket a túlvilágra? Tényleg létezik menny? És a pokol?
 - Én a menny és a pokol között vagyok. Ha meghal valaki, én döntök arról, hogy hova kerül. Az a valaki, akit ma láttál, a pokolból jött. Ha öngyilkosságot követsz el, az bűn. Így akármennyire is fájt volna, oda kellett volna adnom téged annak a mocskos...
 - Értem. Nem leszek öngyilkos. Látom a szemedben, hogy kedvelted a családom és nem szeretnék az lenni, akit a pokolba kell kísérned. - mondta komolyan.
 - Köszönöm. - bólintottam.
 Ezután haza kísértem és megígértettem vele, hogy ez a nap a mi titkunk marad.
 - Akkor nem láthatlak többet? Visszamész a mennybe?
 - Igen. De köszönöm, hogy beszélgethettem veled. Eddig csak egy Nammal beszélgettem. Vigyázz magadra! És kerüld a veszélyes dolgokat!