8. I am your Angel

 - E..ezt meg hogy érted? Elmész? Hova? - kerekedett ki Woohyun szeme.

 - Hát... szóval... úgy néz ki, hogy valaki rám küldte a Listást... az én nevemben.

 - És akkor mi van?

 - Az, hogy... én veled akarok maradni... de így... Nem maradnék sokáig távol.... 

 - Megyek veled! - csillantak fel gyönyörű szemei.

 - Nem jöhetsz. Minden embert figyelnek. Valószínűleg kaptál már egy másik angyalt, ráadásul egy olyat, aki engem is figyel... ha együtt megyünk ugyanitt lennénk és ...

 - De miért baj az, hogy most megtaláltak? Nem értem.

 - Mert... - "Most mit mondjak neki? Ezt ő úgyse fogná fel.."

 - Elvennének tőlem? - "Nem is olyan buta... lehet mégis felfogta.." 

 - Igen. 

  Hátra tántorodott és megbotlott a küszöbben, mire utána ugrottam és a gallérjánál kaptam el.

 - Nem akarlak itt hagyni!

 - Pedig el kell menned. - mondta kis gondolkodás után.

 Egy puszit próbáltam adni neki, de elhúzta a fejét. Elengedtem és hátrább léptem.

 - De had kérdezzek valamit! Hogy a fenébe lehetsz angyal ha itt érzelmeskedsz velem? Szerintem azért jöttek érted, mert úgy látták, hogy még az előzőnél is tudsz nagyobbat hibázni. És most itt állsz előttem, vágy csillog a szemedben és ráadásul férfiak vagyunk. Ha egy lánnyal lennél még talán elnéznék neked, de az hogy fiúval vagy... És ezen felül egy.... egy olyan lény vagy amit nem lehet ésszerűen megmagyarázni. Hogy élhetnél itt? - törtek elő egyre dühösebben a szavak.

 - Woohyun... ezt most miért... de hiszen én azt hittem, hogy....

 - Mit? Azt, hogy majd én, egy ilyen kis emberke, együtt lesz veled? Egy "szörnnyel"? Na ne nevettess!! Ez homokos szörnyeteg, akit most üldöznek. Jobban járnál, ha most elindulnál, még mielőtt elkiáltom magam, hogy aztán jöjjenek a démon vadászok? Ezt te sem szeretnéd, ugye?! Most indulj! Két percet kapsz, hogy összepakolj. - fejezte be és elfordult.

 A szavai azt mutatták, hogy gyűlöl, barna szemei viszont mást sejtetett. Nem tudtam pontosan kiolvasni, de biztos hogy szomorú volt. Egy ideig csak álltam az előszobában és emésztettem az előbb hozzám vágott mondatokat, majd mikor szemem szúrni kezdett és legördült életem első könnycseppje az arcomon, ami aranyszínű volt, elindultam a szobánk felé.

 "Én nem így akartam elmenni! Miért lett hirtelen ilyen? Miért nehezítette meg ennyire? Vagyis... így már nincs is értelme, hogy itt maradjak."

- Akkor inkább megyek és feladom magam. - jelentettem ki csakúgy magamnak, bár Woohyun is ott volt, de láthatólag nem törődött velem.

 - Ne!

  Felcsillantak szemeim. "Talán.."

- Bujkálj még egy kicsit. Érezd milyen az, mikor mint a vadak szaglásznak utánad, te pedig azért könyörögsz, nehogy megtaláljanak és bekövetkezzen az, amitől a leginkább félsz! - és ezzel elindult a konyhába.

 Nem nézett vissza... Ezek után már tényleg semmi értelme annak, hogy itt maradjak. Woohyun kérését pedig... akármennyire is találom ijesztőnek, fontolóra vettem. "Lehet, ha hallgatok rá és várok még egy kicsit, meggondolja magát? Biztos, ami biztos, megvárom, míg maga a Listás újra megtalál." 

  Már egy hete, hogy eljöttem Woohyuntól és azt az érzést, amivel nap mint nap szenvedek, nem lehet leírni. Még soha nem volt részem ebben az érzésben. Hogy elvonjam a figyelmem róla, és hogy életben maradhassak (ne haljak éhen), dolgozni kezdtem.

 Egy kis halászfaluban éltem egy öreg úrral, aki miután jól szemügyre vett, megengedte hogy hozzá költözzem egy kis időre, egy feltétellel: ha segítek a vacsoránál és az unokájának segítek a felvételire felkészülni. Abban reménykedtem, hogy az unokája, akit egyébként nagyon véd, egy kis törékeny lány. Erre kiderült, hogy egy törékeny FIÚ... Na, mindegy.. Az öreg nagyon aranyos volt, nagyon sok mindent tanultam tőle a halászatról meg az ételkészítés fortélyairól. Az unokája viszont...

 - Nagypapaaaaaa!!! Már megint zaklat! Az előbb mondtam neki, hogy hagyjon békén, majd holnap tanulok és már megint dübörög az ajtón.

 - Sungyeol-ah! Mondtam már, hogy ilyenkor ne zaklasd. Ha nincs a kedvenc drámája a tévében, mindig ilyen. - Az öreg a konyhából kiabált nekem, miközben én csak álltam és nem tudtam mit csináljak.

  - De ha nem készül fel rendesen, nem lesz semmi eredménye ennek a kevéske gyakorlásnak. 

  - Kevéske? Tegnap előtt elmondtam neked a szorzótáblát! - üvöltött ki a szobából az unoka.

  - Azta! Tényleg! El is felejtettem. A szorzótábla! Ezzel tényleg sokkal közelebb vagy az irodalomhoz. - mondtam gúnyolódva.

  Kinyílt az ajtó...

  - Mi a....? - kiáltottam fel, de mire befejeztem volna, már a szoba kellős közepén feküdtem egy dühös kis gimnazista combjai között. - Engedj el, kölyök!

  - Nem vagyok kölyök! Nevem is van!

  - Tényleg? Csak nem "1x1 az 2"? - húztam össze szemeim.

  - Nagyon viccesnek találod magad, ugye?! Sungjong vagyok, érted? SUNGJONG!

7. I am your Angel

  Teljesen meg voltam lőve, hogy most mit is csináljak vele... A könnyei csak hulltak... Belenéztem a fejébe...
  - Gyere ide! - mondtam és magamhoz húztam. A törölközőért nyúltam és megtöröltem a hátát, vigyázva arra, nehogy fájdalmat okozzak neki.
 Vállamba fúrta a fejét és rázkódni kezdett. Keservesen sírt, és püfölni kezdte a mellkasom. Egy ideig fájt, de beletörődtem, hisz megérdemlem, majd abbahagyta és... megölelt.
Bal kezét lassan az oldalamra vezette és a ruhám anyagát kezdte markolászni. Felbátorodtam és én is megöleltem, de határozottabban és erősebben.
 "Édes... erre várt már mióta! Egy kedves érintésre, törődésre, arra, hogy legyen vele valaki... Ne aggódj Woohyun, veled leszek!"
 Kezemmel álla alányúlva felemeltem a fejét, majd letöröltem a könnyeit. Szemei vörösek voltak, mégis gyönyörűek.
 Lassan közeledtem felé, míg meg nem éreztem száraz ajkait. Mivel nem ellenkezett a csókom miatt, megnyaltam felső ajkát és ő utat engedett nyelvemnek.
 "Az első csókom... és ő gyönyörűvé tette azzal, hogy mindenben segített."
 Az elején még óvatosan, majd egyre szenvedélyesebben játszottunk egymás... hogy is mondjam... szájával, és egyre kevésbé tudtam kontrollálni magam, így eltoltam magamtól.
  - Woohyun.. én... - kezdtem, mire felpattant és bevonszolt a szobájába.
 Régóta vártam már erre... de most mégis...
"Nem hiszem el, hogy mindehhez L kellett. Ez így nem jó... Biztos, hogy miatta van ez! Woohyun nem tenne ilyet!" - gondoltam, majd azon kapom magam hogy már nincs rajtam fölső.
  - Woohyun, várj. - fogtam le a kezét. - Biztos vagy ebben? Csak mert ez most csak azért van, mert nem tudod máshogy levezetni a feszültségedet... Nehogy aztán meg bánd!
  - Nem. Sungyeol... Aish! Most vallanom kell! Én... én ne tudd meg mennyire... vágyom rád. - ült le elém. - Mikor lerángattál onnan és rád estem, megláttam a szemedben valamit, ami miatt élni akarok. És azt akarom, hogy mindig mellettem maradj! - "Ez nem L műve... ezt ő teljesen komolyan mondja."
  - Melletted maradok! És ha már itt tartunk, nekem is el kell mondanom valamit. Nem az az egyetlen ok, amiért megmentettelek, hogy elvesztettem volna a  munkám... hanem, mert... Beléd szerettem.

Kínos csönd szállt le közénk.

  - Szeretlek. - mondtam végül szemeibe nézve. Ő előre hajolt és megcsókolt, majd lefeküdt mellém.
Hátra dőltem, majd felé fordultam és arcát simogatva figyeltem, míg el nem aludt.

 Reggel dörömbölésre ébredünk. "Ki lehet az ilyenkor?" Halkan és óvatosan másztam ki Woohyun mellől és lesiettem. Út közben magamra kaptam egy köntöst, majd ajtót nyitottam.
 Egy fekete ruhás alak állt velem szemben. A pupillája helyett egy vízszintes csík húzódott ében fekete szemében...
  - M-miben segíthetek? - kérdeztem kicsit félve.
  - Lee Sungyeol, igaz? Angyal, aki meggondolatlansága miatt az emberek világába került?
  - Igen...?
  - Nos hírt kaptam, miszerint a listád, az angyalok legfőbb eszköze, felmondta a szolgálatot.
  - Hírt? Kitől? Nem én üzentem.
  - Tudom, hogy nem te voltál. Viszont... fázom.
  - Ó jaj, gyere be. Vagy jöjjön beljebb... Ki maga egyáltalán és honnan tudta, hogy itt vagyok?
  - Én vagyok a Listás. - "Ne! Miért most? Miért nem várt még egy kicsit?" - Megbíztak, hogy mihamarabb adjak neked egy új listát, hogy visszatérhess az angyalok közé.
  - De ki és miért? - faggattam.
  - Azt nem tudom, de nagyon sürgette a dolgot...
  - Nem mehetek vissza! Itt kell...
  - Sungyeol! Kivel veszekedsz... reggel 8-kor? - jött a konyhából Woohyun hangja.
  - Jó reggelt. Hoya vagyok.
Értetlenül meredtem rá.
"- Hoya?"
"-Igen. Csak nem fedem fel magam egy ember előtt?!"
Ezt megbeszéltük.. vagyis gondoltuk.
  - Hoya? Sungyeol-ah, azt mondtad nincsenek barátaid.
  - Ő nem a barátom. Csak egy ismerős. De már épp indulni készült, mert nem illik csak így betoppanni hajnalok hajnalán és sületlenségeket beszélni. -utaltam arra, hogy már nagyon kényelmetlen a jelenléte.
  - Sajnálom, de ilyen könnyen nem tudsz elhessegetni. A megbízást teljesítenem kell, a TE érdekedben. - húzta össze szemeit.
  - Rendben, akkor majd máskor beszélgetünk erről.
Kikísértem a Listást majd megragadtam Woohyun kezét és visszavonszoltam a szobába.
  - Woohyun... el kell mennem innen!

6. I am your Angel

   Végre véget vethettem az éhségemnek és az emiatt bekövezkezett hasfájásnak. A hamburger nevezetű szendvics egész finomnak bizonyult. A társaság is tökéletes volt mindaddig, míg az alvilági fel nem tűnt a semmiből.
"Miért nem éreztem, hogy jön? Ezt meg szoktuk érezni..."
  - Csak nem sikerült beilleszkedned az emberek közé?! Hadd gratuláljak emberré válásodhoz! - gúnyolódott. A rosszindulat csak úgy csöpögött a mondandójában.
 Woohyun összezavarodott. Hogy mitől.... Ja igen! Nem rég küldte őt melegebb éghajlatokra..
  - Mi a francot akarsz itt már megint? - kérdezem.
  - Ejj ejj, angyalkám! Nem szabad csúnyán beszélni! - húzta az agyam, majd rátért Woohyunra.
  - Te meg mit nézel? Csak nem tetszem? Azok szoktak így nézni rám. Egyelek meg, még csak most esik le! Tudod te, hogy az angyalka miért van veled? Hogy miért nem ment vissza a helyére? - Kezdett betelni a pohár. - Gyere csak ide, megsúgom.
 Manipulálással rávette, hogy odamenjen hozzá, majd mikor elég közel voltak egymáshoz, L szeme színe megváltozott...
 "Akkor volt ilyen szeme, mikor...."
   - Hagyd őt békén! - kiáltottam és hirtelen felindulásomban az erőmmel megemeltem az evőeszközökez és neki irányítottam. De L túl hamar reagált és maga elé rántotta a fiút, aki közben már a vállán pihentette fejét.
  Nem tudtam időben megállítani a dühöm, így a fém eszközök felsértették a hátát. A fiú felkiáltott, mire L elégedett mosollyal az arcán eltűnt és ezzel a vérző fiú a földre hullott.
 Odarohantam hozzá,  szólongattam, mindent csináltam de nem válaszolt. Sokkot kapott...

Haza teleportáltam magunkat és a fürdőve vittem. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, de valami azt súgta, hogy hideg vízzel locsoljam le, mert az lemossa a varázst. A zuganyzóba ültettem és elkezdtem locsolni...
 - Aish, a fölsője! - jutott eszembe.
 "Várjunk.... hogy mi? Na ne. Most le kell róla vennem az ingét? Komolyan?"
 Mély sóhaj után az első gombhoz nyúltam. Könnyedén kigomboltam. Oké, semmi gáz. Jött a következő... az már mutatott valamit a testéből... Huhh, nyugi!
  Harmadik.... Remegő kezekkel nyúltam a pici gombocskához. Ujjaim ügyetlenül bogozták ki az anyagból, míg fel nem tárult egész felsőteste. Nem szabadott, hogy elragadjon valami olyan érzés, amit nem engedhetek meg magamnak, így nagyot nyelve lehúztam karjairól a ruhadarabot.
 Megnyitottam a zuhanyt és mellkasára locsoltam a hideg vizet. BEVÁLT! Pár pillanat múlva nagyot szisszenve nyitotta ki szemeit és verte ki a kezeből a rózsát.
 - Mi a...?
 Rámosolyogtam.
 - Jól vagy? - kérdeztem.
 - Ig... - ült volna fel, de a fájdalom megakadályozta ebben.
 - Ohh, tényleg! Ne mozogj, még le kell mosnom a hátad.
 - Jó... - adott engedélyt.
Mögé térdeltem és elkezdtem megtisztítani csodálatos hátát a rászáradt vértől.
 - Nne haragudj... nem téged akartalak megsebesíteni! - mondtam, miközben a vízcseppeket figyeltem, ahogy legördülnek háta ívén.
 "Az a mocsok L! Rám ragasztott valamit, amitől nem tudok gondolkodni."
  - Semmi gond... de... ahhh ez csíp! - jajdult fel, mikor a tusfürdőt a hátaba masszíroztam.
 Olyan selymes a bőre... és olyan izmos.... Aish nem fogom kibírni!
  A rossz érzéstől háta megfeszült és enyhén homorított.
 Nem beszéltünk, csak néha kérdeztem rá, hogy hogyan érzi magát. Ő egyre zavartabban válaszolt, ahogy a sokk kopott róla.
 - Sajnálom, hogy összeugrasztottalak azzal a valakivel. - mondta halkan.
 - Sosem voltunk jóban.... " Illetve de. De az nagyon régen volt."
 - Szerinted megláttak?
 - Nem. Nem voltak annyian, hogy felfigyeljenek ránk.
 Olyan aranyos volt... azt hittem megeszem. Már alig bírtam magammal...
 Végig simítottam gerince vonalán, mire kirázta a hideg. Olyan szívesen megcsókoltam volna, de nem lehetett.
 - Ssungyeol... - szólalt meg bizonytalanul.
 - Mi az?
Megfordult.
 - Miért nem mehettél vissza? - kérdezte őszinte kíváncsisággal, ezzel elhessegetve a piszkos gondolataimat..
 - Mert csináltam valamit, amit nem engedhettem volna meg magamnak...
 - Mit?
 Haboztam... "Hogy megmentettelek. Hogy... beléd szerettem..."
 - Szóba álltam azzal a valamivel. - hazudtam. - De.. én örülök annak, hogy vissza kellett jönnöm.
 - Miért? Hisz itt kikészültél volna, ha nem eszel...
 - Mert veled lehetek. - mosolyogtam. "Kész, kimondtam. Úgy se juthatok vissza, akkor meg miért ne élhetnék emberként őszintén?"
 - Velem? De tőlem inkább menekülnek az emberek!
 - Ne mondj ilyet! Az egyetlen, aki elől menekülhetnének, az saját maguk! - hangosodtam fel.
 - E-ezt hogy érted? - nézett rám kikerekedett szemekkel.
 - Én láttam őket egészen idáig. Figyelemmel kísértem őket, miközben rád vigyáztam.
 - Vigyáztál rám? - háborodott fel. Láttam ahogy elöntik az emlékek az elméjét. - Dehogy vigyáztál rám! Ha vigyáztál volna rám, nem a tető párkányról kellett volna lerángtatnod! A vigyáztál volna, nem lett volna rá okom! Ha vigyáztál volna, nem hagytak volna egyedül! Tudod mennyire vigyáztál rám? Semennyire! - kiabálta.
 Legszívesebben visszaforgatam volna az időt és magammal vittem volna, hogy megmutassam neki a háttérben zajlott dolgokat, de nem vagyok arra kiképezve. Így csak ültem előtte és néztem, ahogy egy hatalmas könnycsepp gördül le az arcán...

5. I am your Angel

  - Na akkor én megeszem a müzlim és majd... majd lesz valami. - mondta kedvetlenül, céltalanul.
Ezek szerint tényleg fogalma sincs arról, hogy mi lesz vele a jövőben, ha még csak azt se tudja, hogy mit fog ezután csinálni, pedig ez nyilvánvaló: mosakodni.
  - Gondolom elmész fürdeni... - mondtam.
  - Ez nem is rossz ötlet! - kapta fel a fejét. - Akkor ezt fogom tenni. - bólintott.
  Gyorsan befejezte az evést és a fürdőszoba felé vette az irányt. Míg fürdött, én körbe néztem. Találtam régi fényképeket a családjáról és egy-két olyan tárgyat, amit öröklési úton szerezhetett. Ezek maszkok, edények, festmények voltak. Ami viszont elszomorított az az volt, hogy semmi utalást nem találtam arra, hogy lennének-e barátai...
  - Ó, megtaláltad a felmenőim hagyatékait? - állt meg mellettem.
  - Igen. Ezt... - vettem le egy maszkot a szekrényről
  - Ezt a nagyapám nagyapjáról maradt rám. Egy...
  - ..démon maszk. - mondtam egyszerre vele. - Ezt együtt találtuk, mikor...
  - Mikor..? - nézett kíváncsian.
  - Ne haragudj, de erről nem beszélhetek. - fordultam el tőle.
 " Ez a történet átokkal van levédetve... ha elmondom, félek, mivel ember vagy... meghalnál..."
  - Megértem. Nem akarok bajba keveredni...
  - Na, gyere. Csináljunk valamit! Unatkozom. - rángattam meg finoman a kezét.

  Beültünk egy moziba. Láttam már, hogy a fiatalok moziba járnak szórakozni, de én még nem jutottam be... Hát most megtudtam, milyen is a mozi...
  - Nem hangos egy kicsit? Szétmegy a fülem! - suttogtam Woohyunnak.
  - De az. De annak kell lennie. Így nagyobb a hatás. - magyarázta.
  - Na de ennyire? "Aztán meg csodálkoznak, ha idősebb korukban nem hallanak semmit..". 
  - Mi a frász????! - ugrottam meg, mert a filmben elővette valaki a pisztolyát és lövöldözni kezdett.
  - Nyugi! - nevetett rajtam a  mellettem ülő. - A filmre koncentrálj és nem fog meglepetésként érni a durranás.  Ez amúgy is várható volt. Egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy lelőtte.
  "Hogy tud ilyen halál nyugodtan, hátradőlve beszélni, miközben előtte tömeg mészárlás folyik? Nem tudja, hogy ezzel mennyi munkát adnak nekünk... angyaloknak... Aish! Vissza akarok menni!"
Nagy nehezen végignéztük a filmet és hatalmas megkönnyebbüléssel léptem ki a moziból.
  - Hát ez szörnyű volt! - ráztam a fejem. - Hogy ezen mit lehet szeretni?
  - Úúúh, leárazás van!! - rohant az egyik butik felé meg se hallva a szavaim . Ez az ötlet már jobbnak ígérkezett.
 Én is szeretem az ékszereket és a kiegészítőket, csak eddig nem volt lehetőségem viselni őket. Most viszont megragadtam az alkalmat és bevásároltam. Hogy honnan volt pénzem? Hát a Mindenható csak nem küldött volna ide pénz nélkül? Még szép, hogy megpakolta a zsebeim. Mert a Mindenható egy rendes mindenható.
  Megkordult a hasam...
  - Éhes vagy? Menjünk enni, már én is gondoltam rá.
  - N-nem... - De már rángatott is maga után.
 "Nem akarok ember kaját enni!! Undorító. Fúj! Nem, soha... krg... Fogd be gyomor!"
  Woohyun rendelt magának én meg leültem vele szembe. Néztem, ahogy nyammogja azt a valamit: két puha, barna pufi cucc közé nyomott saláta, valamilyen hús szerűség... meg piros és piszkos sárga trutyi... Az illata annyira nem volt szörnyű, de.... "Ahh, nagyon éhes vagyook!"
  - Már megint korgott a hasad. Enned kéne, különben lebetegedsz. - nézett rám aggódva.
  - N-nem... Jól vagyok...
Felállt az asztaltól és a kiszolgáló pulthoz rohant, majd gyorsan vissza is jött és a kezembe nyomott egy ugyanolyan valamit, mint amit ő evett. Letettem az asztalra és farkas szemet néztem vele, azt remélve, hogy eltűnik.
  - Edd már meg! Ez hamburger. Mindenki szereti és lefogadom, hogy neked is ízleni fog! Na! Megint kisbabának foglak nézni! - Megráztam a fejem. - Sungyeol-ah! Megetetlek! - fenyegetett.
  - Jól van, jól van. Csak nyugi! - adtam be a derekam, mert a hasam majdnem kilyukadt. Amúgy eszembe se jutott volna! Megfogtam a hamburgeremet és egy kicsit beleharaptam...
  - Ez a barna...
  - Zsemle.
  - Az egészen finom. - állapítottam meg, majd egy kicsit nagyobbat harapva eljutottam a húshoz. Rágtam, rágtam... Hát... Nem is olyan rossz!
  - Oks. Asszem ezzel elleszek.
  - Na látod! Mondtam, hogy neked is ízleni fog.
  - Hajajj, a mi kis angyalkánk ember kaját eszik. És még ízlik is neki, egyem a szívét! - hallottam meg L hangját mögülem.

4. I am your Angel

*A mennyben*

  - Milyen napod volt Lee angyal? Kicsit későn értél vissza, nem? - futottam bele a lehető legrosszabb felettesembe, Sungkyu

angyalba.
  - Hát... kicsit elhúzódott az átkísérés... - próbálkoztam, ám szúrós tekintete átlátott rajtam.
  - Az átkísérés? SENKI nem halt meg!!!!
" A frász! Aish, hogy mehetett ki a fejemből?? Ők itt fent mindenről tudnak! Most ezt hogy magyarázom ki? Áh, meg van!"
  - L megakadályozott!
  - L? Ki az az L?
  - Hát L. Az alvilágról.
  - Ja, hogy az az L! Aki angyal volt, csak csúnyán viselkedett...
 "megerőszakolt egy angyalt.."
  - ... és az alvilágra küldték. - azonosította magában.
  - Igen. - bólintottam.
  - Mit csinált az a szerencsétlen?
  - Hát... öhm... csak az utamba volt...
  - És ezért nem halt meg az a fiú? Pedig nem hiszem, hogy direkt megakadályozna egy halált, mikor neki az a dolga, hogy megtisztítsa a lelkét a rossz dolgoktól....
  - Nem a halált akadályozta meg... Csak éppen....
Sungkyu felvont szemöldökkel méregetett a magyarázatomra vára.
  - Hát, szóval.... Aish, hagyjál! Fáradt vagyok! - löktem félre finoman.
  - Sungyeol! Most nem a Földön vagy! - kiabált utánam, de én elslisszoltam onnan.
  A lakosztályomra menekültem, ahol egy levél várt...

 "Sungyeol angyal!
Láttam, amit láttam, hallottam, amit hallottam... Megszegted a lehető legfontosabb szabályt! És ez alól nem mentesít az az indokod, hogy csak azért tetted, mert nem akartad elveszteni az állásod. Megnyugtatlak, nem vesztetted volna el, kaptál volna új családot. De ezzel a tettel olyannyira megsértetted a szabályzatot, hogy sajnos nem tehetek mást. 
 Nem kell félned, a büntetésed nem lesz olyan, mint L-é. Te nem tettél undorító dolgot, egyedül annyit vétettél, hogy a szívedre hallgattál, amit ugye te nem engedhetsz meg magadnak. Mivel ezzel életet hosszabbítottál, a sorsát az embernek megváltoztattad, így nem fog vele történni a jövőben semmi. Csak ott lesz valahol. Céltalanul, egyedül...
 DE! mivel láttam rajtad a törődést, arra jutottam, hogy a büntetésed a következő lesz:
  - Lemondasz a szárnyaidról
  - Emberré válsz
  - és segíted Nam Woohyun-t a VÉGLEGES haláláig, amibe már nem szólhatsz bele.
  - ha meghal, nem kerülsz vissza hozzánk, kivéve, ha megtalál a Listás és új Listát ad neked.
A következő emberi reggel jelentkezz az irodámban a szárnyaiddal.

Mindenható"

  - Most ez teljesen, halál biztosan komoly?? Most azok között a nem is tudom, milyen lények között kell élnem, akik undorító dolgokat vesznek a szájukba és nyelnek le, meg egyebek? Úristen... És nekem is olyanná kell válnom? Tényleg? Komolyan? És ráadásul holnap?? Fogadjunk, hogy én hamarabb meghalok, mint Woohyun!

  Kiakadásom után gondolatok nélkül ültem a kanapémon és üveges tekintettel vártam az emberi reggelt. Összeszedtem magam és utoljára használva szárnyaim, lerepültem a Mindenható irodájába.

  - Csalódtam benned... Tudtam, hogy ez lesz, de látva a lelkesedésed a munkád iránt, nem gondoltam bele komolyabban, hogy ez meg is történik. - rázta a fejét az idős Mindenható.

  - Sajnálom, hogy csalódnia kellett bennem. Megpróbálom minél hamarabb megtalálni a Listást! A szárnyaim...

 Az öreg bólintott és eltüntette őket. Nagy sóhajjal reagáltam le, hogy nehezebb lettem. Még egyszer meghajoltam a Mindenható előtt és Woohyun házához teleportáltattam magam.

*A Földön*

  Megálltam a ház ajtaja előtt.

 "Mit mondhatnék neki? Engedjen be magához, mert szégyent hoztam az angyalságra? Az nagyon égő lenne... Aish!"

   Bekopogtam.

  -Igen? - jött Woohyun kómás, rekedt hangja az ajtón túlról.

  - Csak én vagyok az.. Sungyeol.

  - Hát te? Nem azt mondtad, hogy nem jössz vissza? - pislogott nagyokat.

  - Hiányoztál. - nevettem el magam.

  - Ó tényleg? - emelte fel szemöldökét.

  - Még szép. Beengedsz? - kéredzkedtem be.

  - Ja, persze. Gyere!

Beléptem az ajtón és megcsapott az illatosító illata. Otthonos volt. Már értem, miért nem mozdul ki sose otthonról. Itt én is szívesen leélném az életem.

  - Reggeliztél? - kérdezte.

  - Ööö... "Ha most megetet..." Igen! - válaszoltam gyorsan.

  - Én még nem. - mondta és megkordult a gyomra. Olyan aranyos volt, azt hittem menten elolvadok tőle.

  - Nyugodtan ehetsz! - mosolyogtam rá.

  - Rendben, csak tudod... te vagy az első, akit vendégül látok és a szüleim halála után még nem ettem senki előtt... és előre szólók, hogy nagyon furcsa evési szokásaim vannak, úgyhogy...

  - Nem nevetlek ki. Én rendes vagyok. - veregettem meg vállát.

Levett egy bögrét a polcáról és megtöltötte.. tejjel, azt hiszem. Majd barna ropogós valamit rakott bele.

  - Mi az? Müzli. - mutatta be nekem a reggelijét. 

  - Aha...

  - Gabona, árpa, mogyoró... Nem tudod mi az a müzli? - nézett rám hitetlenül.

  - Neem... És nem is akarom tudni! - szögeztem le.

  - Pedig ez a legjobb reggeli. Na, áááá! - nyújtotta felém a kanalát.

  - Most mit csinálsz? - ráncoltam a szemöldököm.

  - Azt kérem, hogy nyisd ki a szád.

  - Ezt kell mondani, ha azt akarod, hogy valaki kinyissa a száját? Aigoo...

  - Nem, csak így aranyosabb és könnyebben kinyitják a kisbabák a szájukat.

  - Kisbabák?? Szerinted én kisbaba vagyok? Egy kisbaba képes lenne arra, hogy megakadályozza azt, hogy öngyilkos legyél? - értetlenkedtem. "Huh, ez a földi élet nehezebben felfogható, mint gondoltam"

  - Hagyjuk. Úgy látszik, az angyalok nem aranyosak... - biggyesztette le a száját.

  - A Woohyun-féle fiúk viszont nagyon!

Erre a kijelentésemre kiejtette a kanalát a kezéből és úgy nézett rám, mint aki szellemet látott.

  - Most mi bajod lett? A fiúk nem aranyos-ozzák le egymást? Bocsi, nem tudtam.

  - Semmi, semmi, csak megijedtem...

  - Mitől?

  - Semmi. Na akkor én megeszem a müzlim és majd... majd lesz valami. - mondta kedvetlenül, céltalanul...

3. I am your Angel

  Már szinte rabszolgának éreztem magam, ahogy adogattam a csókokat. Hirtelen feltűnt, hogy az ingem milyen mocskos lett. A főnököm mindig is allergiás volt arra, ha valaki ezt a hófehér inget összekoszolta, az enyémre most pedig alig lehet ráismerni.
 - Az ingem...
 - Nem lesz már sokáig rajtad. Nem kell aggódnod miatta.
 - De igenis rajta lesz! - szólt valaki mögülünk.
 L dühösen odakapta a fejét, majd kitekeredve én is. Csak én hálásan. Majd mikor tudatosult bennem, hogy kit is látok, felbátorodtam és fellöktem L-t.
 Woohyunhoz rohantam és elrepültünk, minél messzebb az alvilág erejétől.

 - Mégis mi a csudáért jöttél vissza? - kértem számon.
 - Mert megígérted, hogy elviszel egy üdítőre. Aztán eszembe jutott, hogy te most éppen vitatkozol és az eddig hallottakból nem tudtam csak arra következtetni, hogy baj van. Ezért a lehető leggyorsabban visszajöttem.
 - De miért emlékszel? Hisz elfelejtettem veled mindent...
 - Akkor nem sikerült...
 - Hát persze! Ha az alvilág közelében teszek valamit, az nem tud úgy hatni, mint ahogy kéne. De ilyenkor kéne hogy legyen mellékhatása... Mondd, nem érzel valami furcsát?
 - De. Nem akarok már meghalni... meg még van valami...
 - Micsoda? Kérlek mondd el! - kérleltem nagy szemekkel.
 - Semmi, semmi. Nem lényeges. - rázta aranyosan a fejét.
 - Jó. A lényeg végül is az, hogy már nem akarsz öngyilkos lenni. - mosolyogtam rá.
 - Már nem. Na de akkor menjünk és igyunk valamit ennek örömére. De én szeretnék fizetni, elvégre megváltoztattad az életfelfogásom. - nevetett.
Olyan aranyos volt. Legszívesebben megzabáltam volna, de nem vagyok vámpír, hogy ezt tegyem vele. Inkább a lelkében olvasgattam.
 "Hoppá hoppá! Ennek a srácnak ferdehajlama van... Hupszi. Ez lesz az a mellékhatás, amit nem mond el."

 Beültünk egy kávéházba és beszélgettünk. Elmondta, hogy mennyire megrázta az, hogy szinte minden szerettét elvesztette. Ezért akart leugrani. Hogy újra velük lehessen.
Nagyon megsajnáltam és már azon gondolkoztam, hogy megszervezzek-e neki egy találkozót velük. "De ezzel megint csak egy csomó szabályt megsértenék... Aish mit csinálhatnék?"
 - És veled mi van? - kérdezett vissza.
 - "Hajajj" Nekem sincsenek rokonaim. De nekem nem is voltak. Én csak megszülettem és valakinek odaadtak, hogy neveljen fel. - próbáltam vázolni a szitut.
 - De akkor te most tényleg angyal vagy?
 - Csssssst! - tapasztottam be a száját. - Ne ilyen hangosan! Igen az vagyok és erről csak te tudsz az emberek közül.
 - És varázsolni is tudsz? - suttogta.
Az előttem lévő bögrére meredtem és kinyújtott mutatóujjam segítségével megemeltem.
 - Wooooow!!! - ámult el. - Én is szeretnék varázsolni!! - mondta gyermekien.
 - Sajnálom, de emberek nem varázsolhatnak. Ahhoz angyalnak kell lenned...
 - Akkor csinálj belőlem angyalt! - hajolt bele az arcomba.
 - Az angyalság nem csak abból áll, hogy varázsolgatunk. Sokkal több van mögötte. Például egy életen át, ami hosszabb, mint az embereké, egy számunkra kijelölt családot kell figyelnünk és segítenünk generációkon keresztül. Én a te családodat kaptam. Nagyon rendes emberek voltak, biztosíthatom. És most ha te meghalnál, elveszteném a munkám és lehet, hogy meghalnék. Ezért jöttem ide. Hogy ne haljon ki ez a család.
 "Állj állj állj! Ha én most beleszeretek és együtt leszünk, akkor is kihal a család, hiszen mi ketten nem tudunk... Ne, ez miért nem esett le eddig?"
 - Min gondolkozol? - kérdezte.
 - Nem lényeg.
 - Ez milyen jó lehet már! - ábrándozott. - És ha meghalnak, akkor te kíséred őket a túlvilágra? Tényleg létezik menny? És a pokol?
 - Én a menny és a pokol között vagyok. Ha meghal valaki, én döntök arról, hogy hova kerül. Az a valaki, akit ma láttál, a pokolból jött. Ha öngyilkosságot követsz el, az bűn. Így akármennyire is fájt volna, oda kellett volna adnom téged annak a mocskos...
 - Értem. Nem leszek öngyilkos. Látom a szemedben, hogy kedvelted a családom és nem szeretnék az lenni, akit a pokolba kell kísérned. - mondta komolyan.
 - Köszönöm. - bólintottam.
 Ezután haza kísértem és megígértettem vele, hogy ez a nap a mi titkunk marad.
 - Akkor nem láthatlak többet? Visszamész a mennybe?
 - Igen. De köszönöm, hogy beszélgethettem veled. Eddig csak egy Nammal beszélgettem. Vigyázz magadra! És kerüld a veszélyes dolgokat!

2. I am your Angel

  Angyal vagyok és csak csettintenem kéne ahhoz, hogy az történjen, amit én szeretnék. De ezt a képességem használom a legritkábban. Nem vagyok akaratos és hagyom, hogy a dolgok a maguk módján történjenek.
Éreztem az illatát és megrészegített vele. Annyira finom... Hátra tántorodtam, ezzel ellökve őt magamtól.
  - Elnézést, nem akartam rád esni. - sütötte le a szemeit.
  - Semmi gond. - mosolyodtam el. - Meghívlak egy üdítőre.
  - De alig tíz perce ismerjük egymást...
  - Épp ezért kell, hogy igyunk valamit. Akkor jobban megismerhetjük egymást. - kacsintottam.
  - Ez kedves tőled, de még mindig nem értem, hogy miért...
Ekkor hatalmas vihar támadt. A szemét össze-visszaröpült az utcákon. A fejem forgattam, hogy rájöjjek, mi történt hirtelen. Próbálkoztam a felhők elfújásával, de valamiért nem ment.
  - Ez csak sötét mágia lehet... - gondoltam hangosan. Ahogy kimondtam egy sötét ruhás alakot pillantottam meg az égen... L.
  - MIÉRT VESZED EL TŐLEM A HALOTTAIMAT? - kiáltotta.
  - A halottaid? Ő még él! - üvöltöttem vissza.
A fiú földbegyökerezett lábakkal meredt hol az égre, hol rám. Arca rémületet tükrözött.
  - DE HA TE NEM LENNÉL ILYEN IDIÓTA, MOST NYUGODTAN MUNKÁLKODHATNÉK VELE. MI LENNE, HA EGYSZER VÉGRE HAGYNÁD A DOLGOKAT A FENÉBE ÉS NORMÁLIS LENNÉL? - ért elém. - Hm... ez nem is olyan rossz ötlet...
  - NEM ! Ezt nem teheted! Ez nem a te dolgod. Majd lesz több halott is a nap folyamán, ne aggódj! - szóltam vissza neki.
  - Drága pici Sungyeol... Hadd mondjak el neked egy igen fontos dolgot: te angyal vagy, nem ember. Te nem segítesz az embereknek, te csak át kíséred őket hozzám. Semmi közöd nincs hozzájuk, ahogy hozzá se.
  - Már hogy ne lenne? Ő az utolsó ebből a családból. Ha ő meghal, én is arra a sorsa jutok, mint te.
  - Na álljon meg a menet! - szólt közbe a fiú, akiről azt hittem, hogy már összecsinálta magát. - Milyen halott? Hova kíséred? Milyen angyal? Ez egy kandi kamera vagy mi? Meg vagytok húzatva?
  - Woohyun...
  - Honnan tudod a nevem? - lépett hátrébb.
  - Ahh. L! - sziszegtem és egy újabb felejtő bűbáj után elteleportáltattam egy kórházba, hogy pihenjen.
  - Sungyeol... Csak nem szerelmes lettél egy EMBERBE? - nézett rám megvetően az alvilági, aki nem értem miért, de föntről jött...
  - Hagyj! Menj vissza, én meg kerítek neked boncolni valót.
  - Nem kell boncolni való. - húzta csúnya mosolyra száját. - Csak egy pici angyalka gyönyörű ajkakkal.
  - Dongwoo? Komolyan Dongwoo kell neked? Úristen...
  - Kell Dongwoo a szárnyadnak!
  - Hát annak biztos nem. - ráztam a fejem, majd kibontottam szárnyaimat és meglobogtattam őket. L mögém lépett és végig simított rajtuk.
  - Mit meg nem adnék ezekért a tollas tagokért...
  - Nem kellett volna megromlanod és még most is lennének.
  - Miért? Mi a baj azzal, hogy romlott vagyok? Szereted a romlott dolgokat.
  - Ezt meg mégis melyik könyvben olvastad?
  - Én a tiédben. Aranyos történet, csak hiányzik belőle valami... az élet. - suttogta a fülembe utolsó szavait.
 Dühös szemekkel ránéztem, mire ő egészen közel hajolt arcomhoz, majd ajkaimra tapadt. Nem tudtam eltaszítani magamtól, mert az ő ereje nagyobb, mint az enyém. Akárhogy ellenkeztem, el kellett viselnem ahogy ajkaimat kóstolgatja és erős kezeivel szorít magához. Valahogy uralkodott rajtam és visszacsókoltam, majd mélyítettük azt.
 "Aish, mit művelek? Ha ez kitudódik ott fönt, márpedig kitudódik, mit mondok majd? Gyenge vagyok és nem tudtam legyőzni az alvilágot? Le leszek fokozva. Mi több, lehet, hogy engem is letaszítanak és akkor már csak akkor láthatom újra Woohyunt, mikor végleg végzett magával... "
 - L... - nyögtem csókunkba. - L...!
 "Kész, vége. Ennyi. Ő nyert."
A szárnyaim erőtlenül hullottak le mögém én pedig magatehetetlenül fogadtam és viszonoztam a csókokat, érintéseket, amiket L-től kaptam. Túl ördögi, és jó volt ahhoz, hogy bármit tegyek ellene.
Ekkor földre lettem teperve és az erőszak megtestesítője ráült a csípőmre. Fehér ingemre rá se lehetne ismerni olyan mocskos. Idejött mocskosan, véresen és rám mászott...
 - Az ingem... ! - próbálkoztam nem feladva a reményt.
 - Már nem sokáig lesz rajtad. Ne aggódj.
 - De rajta lesz! - kiáltott valaki.

1. I am your Angel

Woohyun

 "Nekem elegem van! Miért nem lehetnek egyes emberek figyelmesebbek? Miért nem lehet megérteni a másikat? Miért kell most itt állnom egy ház tetején ugrásra készen? Miért nem tudtak elfogadni?" - elmélkedtem magamban üvöltözve.
  "De nem érdekel már! Nincs senkim, se családom, se barátom. Inkább megyek utánuk, mintsem egy rakás idióta okoskodását hallgassam." - mondtam magamban ki a végszót és lendületet vettem. Elrugaszkodtam a tető pereméről, mikor valaki visszarántott. Leestem a párkányról a tetőre, megfordultam, de nem találtam senkit mögöttem.
 - Ez ki volt? - kiáltottam. Nem jött válasz...

Sungyeol

 - Lee angyal, készülődj! Munkád lesz.
 - Már megint miért? Ki fog halni ez a család! - riadtam meg.
 - Csak menj! - utasítottak.
Megfogtam a Halál Listámat és a helyszínre repültem.
A fiút épp ugrás előtt találtam meg és... visszarántottam.
"Aish! Ezt most jól megcsináltad! Ő idegbeteg lesz, mert nem fogja érteni, hogy ki rántotta vissza, te meg ki leszel rúgva, mert ellentmondál a kasztodnak és megakadályoztál egy halált. Gratulálok!"

Gyorsan elrepültem onnan és angyali erőmet próbáltam használni arra, hogy elfelejtessem a fiúval az esetet.
 - Miért vagyok itt? - kérdezte magától. - Nekem már rég halottnak kéne lennem. - mondta és fellépett a párkányra.
 "Ez hihetetlen!" - nyitottam ki a könyvem az

újabb halálesetre várva.
Amit azonban a könyv művelt.. a képek ugráltak benne, szikrákat szórt...
 "Ez a gyerek kikészítette a listámat!! Most mégis mit csináljak? Ha hagyom hogy leugorjon, anygal létemre meghalok, mert nem lesz több munkám, ha nem hagyom ki tudja mi történik... áh!"
  - Állj meg! - kiáltottam rá.
  A fiú lába megállt a levegőben és ijedtében hátra ugrott.
  - K-ki az? - forgatta a fejét. - Ki vagy? Bújj elő! - kiabált.
  - Előbújok, ha megígéred, hogy nem ugrasz le! - próbáltam rávenni a tovább élésre.
 - Először mutatkozz meg, hogy tudjam, ki akarja, hogy éljek. - makacskodott.
  - Ahh, oké. - egyeztem bele nem foglalkozva a szabályokkal. Láthatóvá tettem magam és elé léptem.
  - K-ki vagy te? És miért voltál láthatatlan? - dadogott.
Felemeltem egy ujjam és újra felejtő bűbájt gyakoroltam rá.
 - Azért vagyok itt, mert nem szeretném, hogy ráess az autómra! - kreáltam egy okot, majd az említett járművet arrébb emeltem egy fejrántással, mire az megemelkedett és a kis öngyilkosjelölt lábai alá esett a betonra, 20 méterre a tetőtől. - Amúgy Lee Sungyeol vagyok. - nyújtottam felé a kezem.
Egy ideig csak pislogott, majd bizonytalanul kezet fogott velem.
  - Sajnálom... Nem akartam összetörni az autód... Én csak...
  - Te nem akartál semmit. Meghalni se. - szuggeráltam a szememmel.
  - De...! Le akartam ugrani...
  - De most már nem fogsz. - néztem rá szigorúan.
  - De mi érdeked is az, hogy én éljek? Hagyj békén! Menj innen! - utasított, majd megfordult.
Utána nyúltam és megrántottam a kezénél.
 - Ne fogdoss! - mérgelődött, majd hirtelen, nem tudom mitől rám esett. Rá néztem, ő pedig rám.
Az idő megállt körülöttünk és csak néztük egymást.
 Akkor megtudtam, hogy milyen szeretni. Kételyekkel, félelemmel és boldogsággal teli érzés. Még inkább meg akartam védeni őt, bármi áron. Egyfajta kötelék kötött össze minket.
  A fiú csillogó szemei megbabonáztak. Erősebben, mint bármely más angyali erőm másokat.
 Sok ideje figyelem az embereket és ilyen dolgokat a szerelemnek nevezett valami váltott ki belőlük. Ennek a fiúnak az apja és az anyja is így néztek egymás szemébe, mikor egymásba szerettek. De ez most más... Ők ellenkező neműek voltak...

I am your Angel (Bevezető)

Lee Sungyeol:

Az égből jöttem, azért hogy vigyázzak egyes emberekre, amíg meg nem halnak. Aztán pedig átkísérjem őket a túlvilágra. Ezek az emberek a Nam család leszármazottai. S így megy ez már egy olyan... 500 éve. (Az angyalok nem öregednek egy bizonyos idő után. Én úgy körülbelül egy 23 éves embernek felelnék meg kinézetre.)

Egyszer aztán az történt, hogy az egyik Nam fiú, a neki előírt megérendő kora előtt akart meghalni. Mivel időközben nagyon a szívemhez nőtt ez a család, nem volt szívem hagyni azt, hogy végezzen magával. Ilyet elméletileg nem szabadna csinálnunk, ugyanis abba a kasztba tartozom, akiknek nem lehetnek érzéseik. Én viszont valamiért nem tudtam lemondani a szívem sugallta gondolatokról és megszerettem őket.

Ellentmondtam a nekem előírt dolgoknak és megmentettem őt. Ennek következményei is lettek....