1. I am your Angel

Woohyun

 "Nekem elegem van! Miért nem lehetnek egyes emberek figyelmesebbek? Miért nem lehet megérteni a másikat? Miért kell most itt állnom egy ház tetején ugrásra készen? Miért nem tudtak elfogadni?" - elmélkedtem magamban üvöltözve.
  "De nem érdekel már! Nincs senkim, se családom, se barátom. Inkább megyek utánuk, mintsem egy rakás idióta okoskodását hallgassam." - mondtam magamban ki a végszót és lendületet vettem. Elrugaszkodtam a tető pereméről, mikor valaki visszarántott. Leestem a párkányról a tetőre, megfordultam, de nem találtam senkit mögöttem.
 - Ez ki volt? - kiáltottam. Nem jött válasz...

Sungyeol

 - Lee angyal, készülődj! Munkád lesz.
 - Már megint miért? Ki fog halni ez a család! - riadtam meg.
 - Csak menj! - utasítottak.
Megfogtam a Halál Listámat és a helyszínre repültem.
A fiút épp ugrás előtt találtam meg és... visszarántottam.
"Aish! Ezt most jól megcsináltad! Ő idegbeteg lesz, mert nem fogja érteni, hogy ki rántotta vissza, te meg ki leszel rúgva, mert ellentmondál a kasztodnak és megakadályoztál egy halált. Gratulálok!"

Gyorsan elrepültem onnan és angyali erőmet próbáltam használni arra, hogy elfelejtessem a fiúval az esetet.
 - Miért vagyok itt? - kérdezte magától. - Nekem már rég halottnak kéne lennem. - mondta és fellépett a párkányra.
 "Ez hihetetlen!" - nyitottam ki a könyvem az

újabb halálesetre várva.
Amit azonban a könyv művelt.. a képek ugráltak benne, szikrákat szórt...
 "Ez a gyerek kikészítette a listámat!! Most mégis mit csináljak? Ha hagyom hogy leugorjon, anygal létemre meghalok, mert nem lesz több munkám, ha nem hagyom ki tudja mi történik... áh!"
  - Állj meg! - kiáltottam rá.
  A fiú lába megállt a levegőben és ijedtében hátra ugrott.
  - K-ki az? - forgatta a fejét. - Ki vagy? Bújj elő! - kiabált.
  - Előbújok, ha megígéred, hogy nem ugrasz le! - próbáltam rávenni a tovább élésre.
 - Először mutatkozz meg, hogy tudjam, ki akarja, hogy éljek. - makacskodott.
  - Ahh, oké. - egyeztem bele nem foglalkozva a szabályokkal. Láthatóvá tettem magam és elé léptem.
  - K-ki vagy te? És miért voltál láthatatlan? - dadogott.
Felemeltem egy ujjam és újra felejtő bűbájt gyakoroltam rá.
 - Azért vagyok itt, mert nem szeretném, hogy ráess az autómra! - kreáltam egy okot, majd az említett járművet arrébb emeltem egy fejrántással, mire az megemelkedett és a kis öngyilkosjelölt lábai alá esett a betonra, 20 méterre a tetőtől. - Amúgy Lee Sungyeol vagyok. - nyújtottam felé a kezem.
Egy ideig csak pislogott, majd bizonytalanul kezet fogott velem.
  - Sajnálom... Nem akartam összetörni az autód... Én csak...
  - Te nem akartál semmit. Meghalni se. - szuggeráltam a szememmel.
  - De...! Le akartam ugrani...
  - De most már nem fogsz. - néztem rá szigorúan.
  - De mi érdeked is az, hogy én éljek? Hagyj békén! Menj innen! - utasított, majd megfordult.
Utána nyúltam és megrántottam a kezénél.
 - Ne fogdoss! - mérgelődött, majd hirtelen, nem tudom mitől rám esett. Rá néztem, ő pedig rám.
Az idő megállt körülöttünk és csak néztük egymást.
 Akkor megtudtam, hogy milyen szeretni. Kételyekkel, félelemmel és boldogsággal teli érzés. Még inkább meg akartam védeni őt, bármi áron. Egyfajta kötelék kötött össze minket.
  A fiú csillogó szemei megbabonáztak. Erősebben, mint bármely más angyali erőm másokat.
 Sok ideje figyelem az embereket és ilyen dolgokat a szerelemnek nevezett valami váltott ki belőlük. Ennek a fiúnak az apja és az anyja is így néztek egymás szemébe, mikor egymásba szerettek. De ez most más... Ők ellenkező neműek voltak...