- Hát... szóval... úgy néz ki, hogy valaki rám küldte a Listást... az én nevemben.
- És akkor mi van?
- Az, hogy... én veled akarok maradni... de így... Nem maradnék sokáig távol....
- Megyek veled! - csillantak fel gyönyörű szemei.
- Nem jöhetsz. Minden embert figyelnek. Valószínűleg kaptál már egy másik angyalt, ráadásul egy olyat, aki engem is figyel... ha együtt megyünk ugyanitt lennénk és ...
- De miért baj az, hogy most megtaláltak? Nem értem.
- Mert... - "Most mit mondjak neki? Ezt ő úgyse fogná fel.."
- Elvennének tőlem? - "Nem is olyan buta... lehet mégis felfogta.."
- Igen.
Hátra tántorodott és megbotlott a küszöbben, mire utána ugrottam és a gallérjánál kaptam el.
- Nem akarlak itt hagyni!
- Pedig el kell menned. - mondta kis gondolkodás után.
Egy puszit próbáltam adni neki, de elhúzta a fejét. Elengedtem és hátrább léptem.
- De had kérdezzek valamit! Hogy a fenébe lehetsz angyal ha itt érzelmeskedsz velem? Szerintem azért jöttek érted, mert úgy látták, hogy még az előzőnél is tudsz nagyobbat hibázni. És most itt állsz előttem, vágy csillog a szemedben és ráadásul férfiak vagyunk. Ha egy lánnyal lennél még talán elnéznék neked, de az hogy fiúval vagy... És ezen felül egy.... egy olyan lény vagy amit nem lehet ésszerűen megmagyarázni. Hogy élhetnél itt? - törtek elő egyre dühösebben a szavak.
- Woohyun... ezt most miért... de hiszen én azt hittem, hogy....
- Mit? Azt, hogy majd én, egy ilyen kis emberke, együtt lesz veled? Egy "szörnnyel"? Na ne nevettess!! Ez homokos szörnyeteg, akit most üldöznek. Jobban járnál, ha most elindulnál, még mielőtt elkiáltom magam, hogy aztán jöjjenek a démon vadászok? Ezt te sem szeretnéd, ugye?! Most indulj! Két percet kapsz, hogy összepakolj. - fejezte be és elfordult.
A szavai azt mutatták, hogy gyűlöl, barna szemei viszont mást sejtetett. Nem tudtam pontosan kiolvasni, de biztos hogy szomorú volt. Egy ideig csak álltam az előszobában és emésztettem az előbb hozzám vágott mondatokat, majd mikor szemem szúrni kezdett és legördült életem első könnycseppje az arcomon, ami aranyszínű volt, elindultam a szobánk felé.
"Én nem így akartam elmenni! Miért lett hirtelen ilyen? Miért nehezítette meg ennyire? Vagyis... így már nincs is értelme, hogy itt maradjak."
- Akkor inkább megyek és feladom magam. - jelentettem ki csakúgy magamnak, bár Woohyun is ott volt, de láthatólag nem törődött velem.
- Ne!
Felcsillantak szemeim. "Talán.."
- Bujkálj még egy kicsit. Érezd milyen az, mikor mint a vadak szaglásznak utánad, te pedig azért könyörögsz, nehogy megtaláljanak és bekövetkezzen az, amitől a leginkább félsz! - és ezzel elindult a konyhába.
Nem nézett vissza... Ezek után már tényleg semmi értelme annak, hogy itt maradjak. Woohyun kérését pedig... akármennyire is találom ijesztőnek, fontolóra vettem. "Lehet, ha hallgatok rá és várok még egy kicsit, meggondolja magát? Biztos, ami biztos, megvárom, míg maga a Listás újra megtalál."
Már egy hete, hogy eljöttem Woohyuntól és azt az érzést, amivel nap mint nap szenvedek, nem lehet leírni. Még soha nem volt részem ebben az érzésben. Hogy elvonjam a figyelmem róla, és hogy életben maradhassak (ne haljak éhen), dolgozni kezdtem.
Egy kis halászfaluban éltem egy öreg úrral, aki miután jól szemügyre vett, megengedte hogy hozzá költözzem egy kis időre, egy feltétellel: ha segítek a vacsoránál és az unokájának segítek a felvételire felkészülni. Abban reménykedtem, hogy az unokája, akit egyébként nagyon véd, egy kis törékeny lány. Erre kiderült, hogy egy törékeny FIÚ... Na, mindegy.. Az öreg nagyon aranyos volt, nagyon sok mindent tanultam tőle a halászatról meg az ételkészítés fortélyairól. Az unokája viszont...
- Nagypapaaaaaa!!! Már megint zaklat! Az előbb mondtam neki, hogy hagyjon békén, majd holnap tanulok és már megint dübörög az ajtón.
- Sungyeol-ah! Mondtam már, hogy ilyenkor ne zaklasd. Ha nincs a kedvenc drámája a tévében, mindig ilyen. - Az öreg a konyhából kiabált nekem, miközben én csak álltam és nem tudtam mit csináljak.
- De ha nem készül fel rendesen, nem lesz semmi eredménye ennek a kevéske gyakorlásnak.
- Kevéske? Tegnap előtt elmondtam neked a szorzótáblát! - üvöltött ki a szobából az unoka.
- Azta! Tényleg! El is felejtettem. A szorzótábla! Ezzel tényleg sokkal közelebb vagy az irodalomhoz. - mondtam gúnyolódva.
Kinyílt az ajtó...
- Mi a....? - kiáltottam fel, de mire befejeztem volna, már a szoba kellős közepén feküdtem egy dühös kis gimnazista combjai között. - Engedj el, kölyök!
- Nem vagyok kölyök! Nevem is van!
- Tényleg? Csak nem "1x1 az 2"? - húztam össze szemeim.
- Nagyon viccesnek találod magad, ugye?! Sungjong vagyok, érted? SUNGJONG!
