A jól bevált könyvtár (One Shot) - A függőség 2/2

  Nem tudom mennyi ideig lehettem elájulva, bekómálva, de az biztos, hogy valami nedveset éreztem az ajkaimon, amire felriadtam.
  - Azta! Könyvrózsika felébredt a bűvös csókra?! Nahát, eddig nem hittem a mesékben! - egyenesedett fel gyorsan sunbae. Ki volt pirosodva.
  - Hhol vagyok? - kérdeztem, majd a fejemhez kaptam, mert belenyillalt a fájdalom.
  - Az orvosi szobában. Emlékszel a nevedre? - kérdezte aggódó tekintettel.
  - Oh Sehun. Viszont a tied...
  - Xi Luhan. Hatalmasat koppant az a jókora régészeti kincs a fejeden. Csoda, hogy egyben van a koponyád.
  - Mennyi az idő? - kérdezem hirtelen.
  - Öhm... nincs nálam a telefonom, azt nem hozhattam be, de már sötét van kint..
  - Hogy MIIII??? - kiáltok fel. "Anyuék kinyírnak!" Felpattantam az agyról, aminek a következtében jól megszédültem és Luhanra estem.
  - Jól vagy? Nem szabad kapkodnod! - szólt rám. Lassan felnéztem rá, arcunk vészesen közel került egymáshoz.
  "Azta! Hyung-nak milyen szép bőre van...! Fehér... és sehol egy bőrhiba, bezzeg az enyém..."
  - Mit nézel ennyire? - kérdezi angyali mosollyal arcán.
  - Aa bőröd... olyan...
  - Milyen?
  - Nem tudom... hozzá érhetek? - csillantak fel szemeim.
  - Hát öö... nyugodtan... ha ettől jobban érzed magad...
Felnyúltam és megsimítottam arcát. Hihetetlenül puha volt. És mint egy függőséget okozó dolog vonzotta magához a tenyerem és nem bírtam elengedni. Luhan elmoslyodott és ajkaimra hajolt.
  "Na jó! Az nem létezik...! Higy a fenében lehet ilyen valakinek a bőre?"
  A függőség átáramlott az ajkaimba és az övéiből akartam mégtöbbet. Lassan leesett, hogy hyung nem ellenkezik, sokkal inkább élvezi a dolgot. Ettől a függőségtől nem érdekelt, hogy hol vagyunk, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek és az se, hogy mennyi az idő. Nem akartam elengedni, még többet akartam belőle.
  - Hallom felébredt... - nyílt ki az ajtó. Luhan abban a pillanatban engedett el, én meg leszegett rák vörös fejjel álltam és imádkoztam, hogy az a kedves könyvtáros legyen, aki ránk nyitott....
  - Ha nem bánjátok, behoznék ide egy másik diákot, mert ugye ez egy BETEGEKNEK FENNTARTOTT szoba. Ha már jobban érzi magát, Oh tanuló, akkor akár távozhatnának is. - "Hát nem ő volt az."
  - Értettük. Elnézést kérünk. Akkor mi távozunk is... - ragadta meg a kezem hyung és kirángatott a folyosóra.
  Egy ideig csak álltunk és néztük egymást. Majd felbátorodtam és a könyvtár fele vettem az irányt.
"A tanárok biztos szóltak anyuéknak, hogy összeestem, nem? Akkor nem lesz gáz..."
  Nem értem, miért akartam mindenáron idejönni, főleg, hogy ennyi az idő. Már biztos mindenki elment. Az ajtó meglepetésemre nyitva volt. Lenyomtam a kilincset, és lassan beléptünk, kéz a kézben. A helység legmesszebb eső polcsorához rohantam, magammal rángatva hyung-ot, majd a falhoz vetettem a hátam.
  - Sehun, mit...?
  - Te is élvezted az előbb, igaz? Akkor most kifizetheted, amiért segítettem visszavinni a könyveid. - néztem rá kiéhezett tekintettel. "Most akkor... Mégis miket beszélek?" - Vagyis... - bizonytalanodtam el.
Luhan előre hajolt, megcsókolt és abban a pillanatban fellangolt körülöttünk a levegő. A függőségnek beállított érzés vággyá alakult át és pillanatról pillanatra gyorsabban és hevesebben téptük egymásról a ruhákat. Míg eljutottunk odáig, hogy csak egy alsónadrág legyen rajtunk, szépen leforgattam magamban az eddig olvasottakat, hogy mit is kéne tennem.
  Először nyakának estem neki, majd szépen lassan, kínozva ezzel társamat, nyalogatva a bőrét haladtam lefele boxere felé.
                             ~VÉGE~

A jól bevált könyvtár (One Sot) 1/2

Oh Sehun egy emlékcafata

  Középiskolás éveim első felében nem voltam valami társasági lény. Előző iskolámban megtanultam, attól hogy jól néz ki valaki, még nem lesz király. Odáig meg vissza voltak tőlem a lányok, de csak az arcom miatt. Ha megszólaltam, már fogták magukat és leléptek. Ezt sose sikerült megértenem. Így eldöntottem, hogy középiskolában hagyom az egészet a fenébe és a szabad időmet a könyvtárban töltöm. Ott nem számít hogy nézel ki. Ugyanolyan könyvmolynak számígasz, mint a többiek. Nincsenek tarsadalmi létrák,vagy minek szokták nevezni ezt...
  Egyenruhánk volt, hogy ne a kinezetünk alapján válasszunk barátokat, így azzal nem kellet foglalkoznom. A sok könyv olvasás miatt viszont szemüveget kellett hordanom. A szüleim nem engedték a kontaktlencsét... Úgyhogy már kilógtam a többiek közül. Remek! De mint azt már említettem a könyvtárban nem számít hogy nézel ki. Csak ülsz az asztalnál és bújod a könyveket.

  A kedvenc olvasmányaim általában a kaland regények, de újabban rászoktam a verses kötetekre és a... mangákra. Na igen.. a mangák. A tanáraink nem békélnek meg a mangákkal, de nem is értem, hogy akkor miért van egy külön polcsor nekik... Na mindegy... tanár logika. A lényeg, hogy rajuk szoktam, ami egyrészben vicces, merthogy ugye én a kaland regényeket szeretem, amiben a leheto legkevesebb romantika van, a mangáknál viszont pont azokat szeretem, amik nyálasak... Érdekesen működök, ugye? Hiába döntöttem már el az általánosban, hogy nekem nem kell barátnő, meg ilyenek, ha mangát olvastam általában depisen tértem haza, amit a szüleim az iskola miatti stressznek tudtak be.
  Ha mangát olvastam magányos lettem, depresszióba estem, eszembe jutottak előző kudarcaim. De akkor miért is olvastam őket? Fogalmam sincs. Viszont visszanézve a legtöbb könyvtárban játszódott. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem elégszem meg a könyvtári mangákkal, hanem magamnak rendelgettem a fiú x fiú mangákat. Hogy miért? Mert amiben hetero párok vannak, az mind sablonos. A yaoiban viszont valami mindig más.

  Egyik délután magammal vittem az egyik yaoi mangámat, mert nem bírtam addig várni vele, míg haza érek és már a szünetekben olvasni akartam. Le is ültem az egyik asztalhoz és fellapoztam, mikor az egyik sunbae elém ejtette a könyveit. Nem tudom hogyan sikerült neki, de az összes keménykötésű rám és a mangámra esett, ezzel beborítva minket.
  - Aish! Mi a túróért kell ennyi könyv? - hallottam, ahogy szitkozódik. - Jól vagy?
  Fejemet fogva kimászom a könyvek alól. - Talán megmaradok.
  - Fuh, apám, mekkora dudorod van... Nagyon sajnálom, tényleg! - tapogatja meg homlokom.
"Azta! Az első sunbae, aki hozzám szól. És hozzám ér... Várjunk csak..!" - előkaparástam a mangám, kilapítottam a lapjait és a fiú arca mellé tettem.
  - Mit művelsz? - kapta ki kezemből.
  - Semmit, csak hasonlítasz erre a figurára itt! - mutattam neki az oldalt. - Amúgy, mi ez a sok könyv? - "Mi ez a duma? Ráadásul felsőbb évessel... Sehun, neked elmentek otthonról?" - Ezek nem szerepelnek a sunbae-ék olvasmányainak listáján...
  - Tudom, de próbáltam több forrásból összeszedni a cuccokat, viszong fogalmam sincs, honnan kéne. Várj... most azt mondtad, hogy kívülről fújod az olvasmánylistát? - nézett rám, akár egy ufóra.
  - I..igen.. és el is olvastam mindet...
  - Na ne! Te vagy az én emberem! - csapta össze kezeit. - Xi Luhan vagyok, és mostantól te segítesz nekem.
  - Várj, mi? Mi az, hogy segítek? És én mit kapom cserébe?
Felemelte a mangám és meglengette előttem.
  - Ezt!
  - Hogy miiiiiii??? - vékonyodik el a hangom.
  - Vajon miért olvashatod? Élvezed a storyt, nem? Akkor ezt lesz a fizetség.
  - De én... nekem eszem ágában sem volt, hogy ezt... megvalósítsam!! Csak olvastam!
  - Persze. Minek olvasol olyat, ami igazából nem is érdekel?
  - Nem tudom...
  - Na gyere! Az első segígséged: vigyük vissza ezeket az őskövületeket a helyükre és keressünk olyanokat, amikből össze is tudok szedni valamit, oké?
  Ezzel a kezembe nyomott két, kb.700 oldalas könyvet és a helyére vittem őket. Magasra kellett nyújtóznom, hogy felrakhassam őket, mire az egyik leverte a mellette lévőt és felém kezdett zuhanni.
"Minden elsötétült"

8. I am your Angel

 - E..ezt meg hogy érted? Elmész? Hova? - kerekedett ki Woohyun szeme.

 - Hát... szóval... úgy néz ki, hogy valaki rám küldte a Listást... az én nevemben.

 - És akkor mi van?

 - Az, hogy... én veled akarok maradni... de így... Nem maradnék sokáig távol.... 

 - Megyek veled! - csillantak fel gyönyörű szemei.

 - Nem jöhetsz. Minden embert figyelnek. Valószínűleg kaptál már egy másik angyalt, ráadásul egy olyat, aki engem is figyel... ha együtt megyünk ugyanitt lennénk és ...

 - De miért baj az, hogy most megtaláltak? Nem értem.

 - Mert... - "Most mit mondjak neki? Ezt ő úgyse fogná fel.."

 - Elvennének tőlem? - "Nem is olyan buta... lehet mégis felfogta.." 

 - Igen. 

  Hátra tántorodott és megbotlott a küszöbben, mire utána ugrottam és a gallérjánál kaptam el.

 - Nem akarlak itt hagyni!

 - Pedig el kell menned. - mondta kis gondolkodás után.

 Egy puszit próbáltam adni neki, de elhúzta a fejét. Elengedtem és hátrább léptem.

 - De had kérdezzek valamit! Hogy a fenébe lehetsz angyal ha itt érzelmeskedsz velem? Szerintem azért jöttek érted, mert úgy látták, hogy még az előzőnél is tudsz nagyobbat hibázni. És most itt állsz előttem, vágy csillog a szemedben és ráadásul férfiak vagyunk. Ha egy lánnyal lennél még talán elnéznék neked, de az hogy fiúval vagy... És ezen felül egy.... egy olyan lény vagy amit nem lehet ésszerűen megmagyarázni. Hogy élhetnél itt? - törtek elő egyre dühösebben a szavak.

 - Woohyun... ezt most miért... de hiszen én azt hittem, hogy....

 - Mit? Azt, hogy majd én, egy ilyen kis emberke, együtt lesz veled? Egy "szörnnyel"? Na ne nevettess!! Ez homokos szörnyeteg, akit most üldöznek. Jobban járnál, ha most elindulnál, még mielőtt elkiáltom magam, hogy aztán jöjjenek a démon vadászok? Ezt te sem szeretnéd, ugye?! Most indulj! Két percet kapsz, hogy összepakolj. - fejezte be és elfordult.

 A szavai azt mutatták, hogy gyűlöl, barna szemei viszont mást sejtetett. Nem tudtam pontosan kiolvasni, de biztos hogy szomorú volt. Egy ideig csak álltam az előszobában és emésztettem az előbb hozzám vágott mondatokat, majd mikor szemem szúrni kezdett és legördült életem első könnycseppje az arcomon, ami aranyszínű volt, elindultam a szobánk felé.

 "Én nem így akartam elmenni! Miért lett hirtelen ilyen? Miért nehezítette meg ennyire? Vagyis... így már nincs is értelme, hogy itt maradjak."

- Akkor inkább megyek és feladom magam. - jelentettem ki csakúgy magamnak, bár Woohyun is ott volt, de láthatólag nem törődött velem.

 - Ne!

  Felcsillantak szemeim. "Talán.."

- Bujkálj még egy kicsit. Érezd milyen az, mikor mint a vadak szaglásznak utánad, te pedig azért könyörögsz, nehogy megtaláljanak és bekövetkezzen az, amitől a leginkább félsz! - és ezzel elindult a konyhába.

 Nem nézett vissza... Ezek után már tényleg semmi értelme annak, hogy itt maradjak. Woohyun kérését pedig... akármennyire is találom ijesztőnek, fontolóra vettem. "Lehet, ha hallgatok rá és várok még egy kicsit, meggondolja magát? Biztos, ami biztos, megvárom, míg maga a Listás újra megtalál." 

  Már egy hete, hogy eljöttem Woohyuntól és azt az érzést, amivel nap mint nap szenvedek, nem lehet leírni. Még soha nem volt részem ebben az érzésben. Hogy elvonjam a figyelmem róla, és hogy életben maradhassak (ne haljak éhen), dolgozni kezdtem.

 Egy kis halászfaluban éltem egy öreg úrral, aki miután jól szemügyre vett, megengedte hogy hozzá költözzem egy kis időre, egy feltétellel: ha segítek a vacsoránál és az unokájának segítek a felvételire felkészülni. Abban reménykedtem, hogy az unokája, akit egyébként nagyon véd, egy kis törékeny lány. Erre kiderült, hogy egy törékeny FIÚ... Na, mindegy.. Az öreg nagyon aranyos volt, nagyon sok mindent tanultam tőle a halászatról meg az ételkészítés fortélyairól. Az unokája viszont...

 - Nagypapaaaaaa!!! Már megint zaklat! Az előbb mondtam neki, hogy hagyjon békén, majd holnap tanulok és már megint dübörög az ajtón.

 - Sungyeol-ah! Mondtam már, hogy ilyenkor ne zaklasd. Ha nincs a kedvenc drámája a tévében, mindig ilyen. - Az öreg a konyhából kiabált nekem, miközben én csak álltam és nem tudtam mit csináljak.

  - De ha nem készül fel rendesen, nem lesz semmi eredménye ennek a kevéske gyakorlásnak. 

  - Kevéske? Tegnap előtt elmondtam neked a szorzótáblát! - üvöltött ki a szobából az unoka.

  - Azta! Tényleg! El is felejtettem. A szorzótábla! Ezzel tényleg sokkal közelebb vagy az irodalomhoz. - mondtam gúnyolódva.

  Kinyílt az ajtó...

  - Mi a....? - kiáltottam fel, de mire befejeztem volna, már a szoba kellős közepén feküdtem egy dühös kis gimnazista combjai között. - Engedj el, kölyök!

  - Nem vagyok kölyök! Nevem is van!

  - Tényleg? Csak nem "1x1 az 2"? - húztam össze szemeim.

  - Nagyon viccesnek találod magad, ugye?! Sungjong vagyok, érted? SUNGJONG!

4. Ki mellett ébredtem?

Benji szemszöge

 - Mi a fenét csinál már ez a szerencsétlen ennyi ideig a boltban? - mérgelődök magamban. Nem szeretek egyedül lenni, főleg most nem. Akaratlanul is feltörnek az emlékeim és olyanokat látok, miket nem szeretnék. Miért kellett, hogy ez történjen?
Kopognak az ajtón.
 - Na végre! - tépem fel az ajtót.
 - Nem gondoltam volna, hogy várni fogsz rám. - lép be J-Hoon nem kifejezetten azzal az arckifejezéssel az arcán, amivel el ment.
 - Nem szeretek egyedül lenni.... De... Veled meg mi van?
 - Hogy érted, hogy mi van?
 - Mosolyogsz...
 - Mert imádok a kis boltban vásárolni.
 - Khm... eddig nem úgy vettem észre... - rázom a fejem.
 - Akkor mostantól imádok lejárni.
 - Mert? Mi van a kisboltban?
 - Egy csodálatos virág.
 - Egy csodálatos mi?
 - Virág. Olyan jó illata van!
 - Aha.... "Ez zakkant." Mindent megvettél? - kérdezem.
 - Igen. Itt van. - rakja elém a zacskót.
 - Oks. - megyek a konyhába.
Pakolom az élelmiszereket és a kezembe akad egy papírfecni. Megnézem és megállapítom, hogy ez bizony nem a bevásárló lista.
"Sajnálom. :'( H.D."
 - Hm... J-Hoon nem történt semmi különös lent?
  - Nem. Mi történt volna?
  - Nem találkoztál valakivel?
  - M-mi? - néz rám.
  - Idenézz! - lengetem meg előtte a kis lapocskát.
  - Az mi? Hol találtad? - ül ki a felismerés az arcára.
  - "Sajnálom. Sírós szmájli. Há pont dé pont." - olvasom fel hangosan az üzenetet.
  - Mi? Ajj add már ide! - tépi ki a kezemből. Egy ideig értetlenül mered a papírra, majd leül és törni kezdi a fejét.
  - Mit rövidíthetnek há dé-vel?
  - Hmm... harapós doberman. Mit tudom én?! - rázom a fejem. - De meséld már el, hogy mi a nyavalya történt a boltban! Akkor talán tudnék segíteni.
  - A boltban? Áá! A boltban! Tudom már!!!!!!! Ez egy név!!! - világosodik meg.
  - Egy név? Kinek a neve?
  - Milyen név lehet ezzel a két betűvel? - tereli a dolgot, vagy inkább csak nem hallja.
  - Hong... Dae?
  - Áah, biztos nem.
  - Várj, fiú vagy lány?
  - Fiú. - kapom a választ.
  - Gondolhattam volna. Há és dé... - előveszem a mobilom.
  - Gunmin!!! Milyen név van hával és dével? - támadom le egyből barátomat.
  - Öö... neked is szia.... Nem tom... Hee Do?
  - Heedo? - közvetítem a tippet.
  - Ez az!!! Heedo!!! Hogy is nem jutott eszembe?! Hisz elszólta magát!!
  - Ki? - teszem le a készüléket.
  - Aki reggel....
  - Heedo? Aranyos név.
  - Hé! Eszedbe ne jusson! Ő az enyém. Neked ott van az a vigyorgó tejbetök.
  - A ki? - kerekednek ki szemeim.
  - A tejbetök. Tegnap, aki Heedo drágával volt.
  - Na jó, ne kezd el a drágázást meg az egyéb nyálas dolgot, hyung. - szólok rá. - Nem tudom kiről beszélsz.
  - Pedig nagyon jól tudod. Te is abban a cipőben jársz, mint én. Csak te még az ágy előtt elintézted.
  - Persze! Hagyjál már! Majd pont én fogok valakit... valakit... szóval valakivel azt csinálni a valahol....
  - Pedig... Pont ezt csináltad... - mutatta felém a telefont.
  - Hát én ezt már komolyan nem tudom felfogni! Miért van mindenki telefonján rólunk kép? Paparazzósat játszottunk?
  - Mindenki? Kinek van még ilyen képe? És rólam és Heedocskáól is csinált?? - faggat kikerekedett szemekkel.
  - Gunminnak. Emlékszel? Ő is ott volt...! - mondom, ami számomra nyilvánvaló.
  - Ja, hogy ja. Megnyugodtam. Nála biztonságban vannak azok a képek rólad. Viszont amik rólam vannak, azokat elkérem tőle. - szögezi le.
  - Hát ha te azokat látni akarod...
  - Amúgy te miért nem keresed meg azt a vigyorit? Cuki.
  - Mert minek? Ha nagyon akart volna valamit mar megtalált volna... Te is összefutottál  Heedoval.
  - Hmm... mindegy. Bár neked se ártana egy valaki, aki visszarántaná az idióta hülye énedet és nem a depressziós fejed kéne néznem, mikor én majd kicsattanok az örömtől!
  - Lehet... - közbevágott a kopogás az ajtó túloldaláról.

7. I am your Angel

  Teljesen meg voltam lőve, hogy most mit is csináljak vele... A könnyei csak hulltak... Belenéztem a fejébe...
  - Gyere ide! - mondtam és magamhoz húztam. A törölközőért nyúltam és megtöröltem a hátát, vigyázva arra, nehogy fájdalmat okozzak neki.
 Vállamba fúrta a fejét és rázkódni kezdett. Keservesen sírt, és püfölni kezdte a mellkasom. Egy ideig fájt, de beletörődtem, hisz megérdemlem, majd abbahagyta és... megölelt.
Bal kezét lassan az oldalamra vezette és a ruhám anyagát kezdte markolászni. Felbátorodtam és én is megöleltem, de határozottabban és erősebben.
 "Édes... erre várt már mióta! Egy kedves érintésre, törődésre, arra, hogy legyen vele valaki... Ne aggódj Woohyun, veled leszek!"
 Kezemmel álla alányúlva felemeltem a fejét, majd letöröltem a könnyeit. Szemei vörösek voltak, mégis gyönyörűek.
 Lassan közeledtem felé, míg meg nem éreztem száraz ajkait. Mivel nem ellenkezett a csókom miatt, megnyaltam felső ajkát és ő utat engedett nyelvemnek.
 "Az első csókom... és ő gyönyörűvé tette azzal, hogy mindenben segített."
 Az elején még óvatosan, majd egyre szenvedélyesebben játszottunk egymás... hogy is mondjam... szájával, és egyre kevésbé tudtam kontrollálni magam, így eltoltam magamtól.
  - Woohyun.. én... - kezdtem, mire felpattant és bevonszolt a szobájába.
 Régóta vártam már erre... de most mégis...
"Nem hiszem el, hogy mindehhez L kellett. Ez így nem jó... Biztos, hogy miatta van ez! Woohyun nem tenne ilyet!" - gondoltam, majd azon kapom magam hogy már nincs rajtam fölső.
  - Woohyun, várj. - fogtam le a kezét. - Biztos vagy ebben? Csak mert ez most csak azért van, mert nem tudod máshogy levezetni a feszültségedet... Nehogy aztán meg bánd!
  - Nem. Sungyeol... Aish! Most vallanom kell! Én... én ne tudd meg mennyire... vágyom rád. - ült le elém. - Mikor lerángattál onnan és rád estem, megláttam a szemedben valamit, ami miatt élni akarok. És azt akarom, hogy mindig mellettem maradj! - "Ez nem L műve... ezt ő teljesen komolyan mondja."
  - Melletted maradok! És ha már itt tartunk, nekem is el kell mondanom valamit. Nem az az egyetlen ok, amiért megmentettelek, hogy elvesztettem volna a  munkám... hanem, mert... Beléd szerettem.

Kínos csönd szállt le közénk.

  - Szeretlek. - mondtam végül szemeibe nézve. Ő előre hajolt és megcsókolt, majd lefeküdt mellém.
Hátra dőltem, majd felé fordultam és arcát simogatva figyeltem, míg el nem aludt.

 Reggel dörömbölésre ébredünk. "Ki lehet az ilyenkor?" Halkan és óvatosan másztam ki Woohyun mellől és lesiettem. Út közben magamra kaptam egy köntöst, majd ajtót nyitottam.
 Egy fekete ruhás alak állt velem szemben. A pupillája helyett egy vízszintes csík húzódott ében fekete szemében...
  - M-miben segíthetek? - kérdeztem kicsit félve.
  - Lee Sungyeol, igaz? Angyal, aki meggondolatlansága miatt az emberek világába került?
  - Igen...?
  - Nos hírt kaptam, miszerint a listád, az angyalok legfőbb eszköze, felmondta a szolgálatot.
  - Hírt? Kitől? Nem én üzentem.
  - Tudom, hogy nem te voltál. Viszont... fázom.
  - Ó jaj, gyere be. Vagy jöjjön beljebb... Ki maga egyáltalán és honnan tudta, hogy itt vagyok?
  - Én vagyok a Listás. - "Ne! Miért most? Miért nem várt még egy kicsit?" - Megbíztak, hogy mihamarabb adjak neked egy új listát, hogy visszatérhess az angyalok közé.
  - De ki és miért? - faggattam.
  - Azt nem tudom, de nagyon sürgette a dolgot...
  - Nem mehetek vissza! Itt kell...
  - Sungyeol! Kivel veszekedsz... reggel 8-kor? - jött a konyhából Woohyun hangja.
  - Jó reggelt. Hoya vagyok.
Értetlenül meredtem rá.
"- Hoya?"
"-Igen. Csak nem fedem fel magam egy ember előtt?!"
Ezt megbeszéltük.. vagyis gondoltuk.
  - Hoya? Sungyeol-ah, azt mondtad nincsenek barátaid.
  - Ő nem a barátom. Csak egy ismerős. De már épp indulni készült, mert nem illik csak így betoppanni hajnalok hajnalán és sületlenségeket beszélni. -utaltam arra, hogy már nagyon kényelmetlen a jelenléte.
  - Sajnálom, de ilyen könnyen nem tudsz elhessegetni. A megbízást teljesítenem kell, a TE érdekedben. - húzta össze szemeit.
  - Rendben, akkor majd máskor beszélgetünk erről.
Kikísértem a Listást majd megragadtam Woohyun kezét és visszavonszoltam a szobába.
  - Woohyun... el kell mennem innen!