0. Aish! What should I do?

Jung Shin falls (One shot)

"Hong Kong, Can't Stop koncert"

Minhyukkal imádjuk ezt a várost, különösen akkor, mikor sötét van és csak a  város fényei világítanak. Ilyenkor olyan meghitt...Miközben az ember nézi, hihetetlenül könnyen el tud gondolkodni.

 - Omo! Nézzétek, milyen gyönyörű! - kiáltottam fel hosszú hallgatás után. - Minhyuk hyung, nézd!!

 Bandatársam kiugrott ágyából és kómásan mellém lépett. Ránéztem:

 - Bocs, hogy felkeltettelek.

 - Mindegy. -bámult ki az ablakon.

Nagyon reméltem, hogy csak azért ilyen közömbös velem, mert fáradt (ma érkeztünk meg Koreából).

 - Igen, Jungshin, gyönyörű, de attól még nem kéne felkelteni fél Hong Kong-ot. -jött be fejcsóválva leaderünk. -Még legalább 1 órát akartam aludni. -nézett az órájára. Nem értettem.

 - 1 órát?? Éjfélkor akartál felkelteni minket? -néztem rá nagy szemekkel.

 - De, ha már felkeltettél, akkor szedelőzködjünk, aztán "gó" próbálni. -utasított minket. A többiek elindultak, de én:

 - Hova? Este van!

 - Nem, hajnal. -veregette meg a vállam.

 -Hogy?? El vagy tájolva, hyung! -ráztam a fejem.

 - Nem vagyok. Csak nézz arra a szuper-szónikus órádra!

Lenézve és döbbenten meredtem kedvenc kiegészítőmre. "5:30".

 - Váó!! Jaj, nem is aludtam!! -szomorkodtam.

 - És már nem is fogsz. Aludni kellett volna álmodozás helyett. Így tudtál járni. -lombozott le Yonghwa.

 - De, hyung! Hogy tudtam volna elszalasztani egy ilyen gyönyörű látványt?? Nézd már milyen szép!! -kértem.

 - Szokj le az álmodozásról! Vagy legalábbis addig, amíg a koncert tart. Hazafelé annyi álomképet szőhetsz, amennyit akarsz és még engem is bevonhatsz, de most ne. Szedd össze magad és koncentrálj. -nézett mélyen a szemebe.

 "Mi? Honnan tud az álmodozásról?"

Körbenéztem és megpillantottam Minhyukot, aki döbbent arckifejezéssel öltözött.

 "Jaj, ne. Csak ne vetkőzzön!"

 - Yongwa hyung, ez... ezt majd később megbeszéljük. -fordultam el és rohantam a fényképezőgépemért, hogy készíthessek pár képet Hong Kongról (és így nem látom Minhyukot). 

Kattintgattam kis szerkezetemmel, aztán megszólalt mögöttem szobatársam:

 - Jungshin?

 - Igen? -kérdeztem fel sem nézve a gépből.

 - Nézz már ide! Így is kínos, hát még ha olyan érzést keltesz bennem, mintha a falhoz beszélnék.

Kelletlenül megfordultam és ránéztem. Nem kellett volna, mert így megláttam egy szál alsógatyában.

 "Nem elég, hogy egy szobában kell vele aludnom, még azt is el kell viselnem és végig kell néznem, ahogy itt vetkőzik, meg öltözik??" De ÁLLJ! Miért is zavar ez engem? Elvégre ő is ugyanúgy néz ki, mint én (a fejemet é izomzatomat kivéve). Tudom, hogy szégyenlős vagyok, de a többieknél nincs ilyen."

 - Mondd! -mondtam hidegen, miközben igyekeztem a szemébe nézni. -Csak siess! -sürgettem.

 - Most haragszol rám? Mi rosszat tettem?

 - Semmit csak... VEGYÉL MÁR FEL VALAMIT! 

 - Miért? -értetlenkedett. Kinyitottam az ablakot, amin a reggeli hűs levegő betódult.

 - Ezért! -nevettem rajta. Szegény srác tiszta libabőr lett.

 - Tényleg?? -kapta ki a kezemből  a gépet. Majd nem tudom hogyan, de lehalászta rólam a felsőmet és félredobta. 

Na, most ő röhögött rajtam, ahogy ott fagyoskodom. Iszonyat hideg volt.

 - Mi a...? -jött be Jonghyun a szobába. - Megzavartam valamit?

 - Nem, dehogyis! -nevetett tovább Minhyuk.

Én csak álltam ott a hidegtől rázkódva rákvörös fejjel.

 - Hé, Jungshin! Nem akkor kéne vörösnek lennie a fejednek, amikor ki vagy melegedve? Vagy... történt valami kínos?

 - Én... Nem... Dehogy... Csak... -próbálkoztam.

 - Csak baromkodtunk. -biztosította még mindig röhögő barátom.

 - Aha... Mindenesetre kezdjetek el öltözködni, nem sokára indulunk. -tapsolt 2-t.

Szobatársam kacagott még egyet- kettőt, én visszavettem a fölsőm, kidobáltam mindent a bőröndömből, hogy találjak magamnak tiszta ruhákat. Mikor megtaláltam, berohantam velük a fürdőbe. Lezuhanyoztam, fogat mostam, felöltöztem és beállítottam a hajam. Az anyajegyeimet nem tüntettem el, mert este úgy is 6 kg sminket raknak rám.

 - Jungshin, kész vagy már? -kopogott az ajtón Minhyuk. - Csak próba lesz!

 - Jó, jó, jövök már! Nem kell rám dönteni a mosdót.

Kiléptem és szembetaláltam magam alig idősebb hyungommal, akin póló még mindig nem volt.
A földet nézve elmentem mellette és leültem az ágyamra. Míg vártam, hogy megfürödjön, kicsit elaludtam.
  Yonghwa jött, hogy indulunk, aztán utána már meg sem álltunk a csarnokig. Az út alatt szokásosan zenét hallgattam és a twitteren szörföztem.
  Mikor megérkeztünk, fogtam a gitárom és a fényképezőgépemet és elindultam felmérni a terepet. Végig jártam a nézőteret és Minhyukkal össze-visszarohangáltunk az épületben. 4 órán keresztül próbáltunk, majd szóltak, hogy jön a kaja, de utána már sokkal keményebben kell csinálnunk a dolgokat.
Minhyukkal ezt örömmel vettük, mert:
 1 - alig reggeliztünk,
 2 - éhesek voltunk és
 3 - IMÁDUNK ENNI.

Szegény futár srácot szinte megtámadtuk, mikor feltűnt az ajtóban.
 - Kajaaaaaa!!!!!
 - Vigyék, vigyék, csak engem hagyjanak!! - dobta el a kajás dobozt.
Falni kezdtünk. Yonghwa-ék nehezen, de odaférkőztek hozzánk.
 - Mi a frászt csináltatok ti abban a hotel szobában? - kért minket számon Yonghwa.
 - S-semmit. - ráztam a fejem.
 - Semmit?? Jonghyun nem azt mondta. - tette csípőre a kezét.
 - Csak maknae kötelességünket végeztük. - magyarázott Minhyuk.
 - Áááá! Értem. De legközelebb ne ilyen hevesen és RUHÁBAN végezzétek. - "hagyta" ránk a dolgot.
 - Na,mi is kérünk hanwoo-t!! -löktek félre.

  Még kaptunk egy kis időt a pihenésre, majd folytattuk a próbát. Olyan gyorsan telt az idő, hogy szinte észre se vettem, hogy már a sminkszékben ülök. Az arcomon lévő anyajegyeket a már említett mennyiségű sminkkel eltüntették, így az a Lee Jungshin nézett vissza rám a tükörből, akit a világ Boice-ai ismernek és talán szeretnek.
  Rövid hajamat belőtték, már majdnem készen álltam a koncertre, de egy dolog még hiányzott: sapka.
"Sapka nélkül sehova nem megyek!"
Elrohantam érte, beletűztem nadrágomba egy kendővel együtt, visszamentem a bandához és jöhetett a csapatkiáltás.
  A visszaszámlálás elkezdődött...
  Felmentünk a színpadra és felcsendült az a hang, amiért a legtöbb zenész él: a rajongók üdvrivalgásai és sikításai.
  Elkezdtünk játszani, a hangosítással szerencsére nem volt semmi gond.
  A rajongók lelkesedése a 2 óra alatt nem hagyott alább.
  "Nagyon szeretem őket. Azt meg főleg, mikor lehetőséget kapunk arra, hogy a koncert közben kimehessünk hozzájuk és kezet foghassunk velük."
Ez most is megadatott. Igyekeztem a legtöbb rajongónak  megfogni a kezét, aki nyújtotta nekem. Végig futottam a kialakított járdán, a színpad szélén megálltam és megráztam egy lány kezét. Egy pillanatra félrenéztem és megpillantottam egy ismerős arcot: az első szerelmem.
 Az emlékek hirtelen feltörtek és a gondolattól, hogy itt van és végig nézte a koncertet, olyan boldog lettem, hogy beleszédültem. "4 éve nem láttam..."
  Menthetetlen bénaságom miatt arra a lábamra álltam, amelyik lelógott a színpadról. Lebillent a lábfejem, én pedig oldalrabestem. Akkorát repültem, hogy meg tudtam fordulni, hogy ne törjem össze az arcom, mint Hongki hyung.
  Hanyatt estem és próbáltam tompítani a borulást, de nem jött össze. Leraktam a kezem és a szerencsém újra elhagyott. a 65 kilómmal a vékony csuklómra nehezedtem, ami ennek hatására belecsapódott a betonba, a fájdalomtól elkaptam onnan végtagomat és seggel érkeztem a földre.
  A kezem annyira fáj, hogy már szinte nem is éreztem. Amúgy szerintem egy enyhe agyrázkódást is kaptam.
  A sokktól, ami ebben a másodpercben ért, egy ideig nem tértem magamhoz és csak feküdtem ott, ahova estem. Nem mozdultam.  https://www.youtube.com/watch?v=z9kqXWL1wcI
  Láttam, ahogy bandatársaimnak leesik, hogy eltűntem és a színpad széle felé igyekeznek. A döbbenet csak Jonghyun és Minhyuk arcára ült ki. Yonghwa inkább csak szórakozottan nézett.
  Mikor feltápászkodtam, Minhyuk leguggolt hozzám és felém nyújtotta a kezét és aggódással a hangjában kérdezgetett, hogy hogy vagyok.
  Nagyon szégyelltem, így kell látnia pont neki és NEKI.

"Omo! Ez aztán az összetartó banda. Yonghwa és Jonghyun röhögnek rajtam, de Minhyuk... ő... ő más. Ő félt és sokkal kellemesebb érzéseket küld felém. De akkor Ő, a számomra legkedvesebbe ember, mit gondolhat? Ő is nevet?"

  Hyukkie-ra  néztem és az a furcsa érzés megint elkapott, mint mikor ez a srác a szobában azt tette. Éreztem, ahogy a fejem egyre vörösebb lett. Hogy ne vegyék készre gyorsan felpattantam és egy biztonsági őrrel mentem a sminkszobába, ahol megigazították az arcom. Eltüntették az öröm és a fájdalom miatt hullatott könnyeim és adtak egy fájdalomcsillapítót, majd felküldtek befejezni a koncertet.
  A kezem hihetetlenül fájt, a csillapító még ha akart volna se hatott, de mégis mosolyogtam. Megkapaszkodtam a rajongók biztató kiáltásaiban, az örömben, hogy itt van az a személy és ... Minhyukban. Segített összeszednem magam, így gyorsan letudtuk zavarni a búcsúzkodást.
  Rohantam átöltözni, mielőtt a V.I.P-eket beengedték volna hozzánk. Csipogtam egyet Twitteren, hogy "Minden rendben és hogy ne aggódjanak értem feleslegesen, jól vagyok."
  Miután a Boice-ok elmentek bedugtam a fülesemet, hogy lássák most nem akarok beszélgetni. Ez a tervem csak az autóban működött, otthon viszont megrohamoztak.
  Egy ideig még bírtam a féltő szavakat, majd mikor már 60-adjára mondtam el, hogy rendben vagyok, csak a kezem fáj, meg hogy értem és jobban fogok vigyázni meg figyelni, fogtam magam és beviharzottam a fürdőbe. Megengedtem a csapot és magamra zártam az ajtót.

"De miért zárom magamra? Már 4 éve itt vagyok velük és mégis hihetetlenül szégyenlős vagyok"

Beálltam a zuhany alá és a kezem vizslattam. Elgondolkodtam...

 "4 éve nem láttam. Nem keresett, nem csinált semmit azok után, amiken keresztül mentünk együtt. Most akkor miért volt itt? Lehet, hogy már több koncerten is volt? De mégis MIÉRT NEM JÖTT MOST ODA HOZZÁM??"

~VÉGE~