Nem tudom mennyi ideig lehettem elájulva, bekómálva, de az biztos, hogy valami nedveset éreztem az ajkaimon, amire felriadtam.
- Azta! Könyvrózsika felébredt a bűvös csókra?! Nahát, eddig nem hittem a mesékben! - egyenesedett fel gyorsan sunbae. Ki volt pirosodva.
- Hhol vagyok? - kérdeztem, majd a fejemhez kaptam, mert belenyillalt a fájdalom.
- Az orvosi szobában. Emlékszel a nevedre? - kérdezte aggódó tekintettel.
- Oh Sehun. Viszont a tied...
- Xi Luhan. Hatalmasat koppant az a jókora régészeti kincs a fejeden. Csoda, hogy egyben van a koponyád.
- Mennyi az idő? - kérdezem hirtelen.
- Öhm... nincs nálam a telefonom, azt nem hozhattam be, de már sötét van kint..
- Hogy MIIII??? - kiáltok fel. "Anyuék kinyírnak!" Felpattantam az agyról, aminek a következtében jól megszédültem és Luhanra estem.
- Jól vagy? Nem szabad kapkodnod! - szólt rám. Lassan felnéztem rá, arcunk vészesen közel került egymáshoz.
"Azta! Hyung-nak milyen szép bőre van...! Fehér... és sehol egy bőrhiba, bezzeg az enyém..."
- Mit nézel ennyire? - kérdezi angyali mosollyal arcán.
- Aa bőröd... olyan...
- Milyen?
- Nem tudom... hozzá érhetek? - csillantak fel szemeim.
- Hát öö... nyugodtan... ha ettől jobban érzed magad...
Felnyúltam és megsimítottam arcát. Hihetetlenül puha volt. És mint egy függőséget okozó dolog vonzotta magához a tenyerem és nem bírtam elengedni. Luhan elmoslyodott és ajkaimra hajolt.
"Na jó! Az nem létezik...! Higy a fenében lehet ilyen valakinek a bőre?"
A függőség átáramlott az ajkaimba és az övéiből akartam mégtöbbet. Lassan leesett, hogy hyung nem ellenkezik, sokkal inkább élvezi a dolgot. Ettől a függőségtől nem érdekelt, hogy hol vagyunk, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek és az se, hogy mennyi az idő. Nem akartam elengedni, még többet akartam belőle.
- Hallom felébredt... - nyílt ki az ajtó. Luhan abban a pillanatban engedett el, én meg leszegett rák vörös fejjel álltam és imádkoztam, hogy az a kedves könyvtáros legyen, aki ránk nyitott....
- Ha nem bánjátok, behoznék ide egy másik diákot, mert ugye ez egy BETEGEKNEK FENNTARTOTT szoba. Ha már jobban érzi magát, Oh tanuló, akkor akár távozhatnának is. - "Hát nem ő volt az."
- Értettük. Elnézést kérünk. Akkor mi távozunk is... - ragadta meg a kezem hyung és kirángatott a folyosóra.
Egy ideig csak álltunk és néztük egymást. Majd felbátorodtam és a könyvtár fele vettem az irányt.
"A tanárok biztos szóltak anyuéknak, hogy összeestem, nem? Akkor nem lesz gáz..."
Nem értem, miért akartam mindenáron idejönni, főleg, hogy ennyi az idő. Már biztos mindenki elment. Az ajtó meglepetésemre nyitva volt. Lenyomtam a kilincset, és lassan beléptünk, kéz a kézben. A helység legmesszebb eső polcsorához rohantam, magammal rángatva hyung-ot, majd a falhoz vetettem a hátam.
- Sehun, mit...?
- Te is élvezted az előbb, igaz? Akkor most kifizetheted, amiért segítettem visszavinni a könyveid. - néztem rá kiéhezett tekintettel. "Most akkor... Mégis miket beszélek?" - Vagyis... - bizonytalanodtam el.
Luhan előre hajolt, megcsókolt és abban a pillanatban fellangolt körülöttünk a levegő. A függőségnek beállított érzés vággyá alakult át és pillanatról pillanatra gyorsabban és hevesebben téptük egymásról a ruhákat. Míg eljutottunk odáig, hogy csak egy alsónadrág legyen rajtunk, szépen leforgattam magamban az eddig olvasottakat, hogy mit is kéne tennem.
Először nyakának estem neki, majd szépen lassan, kínozva ezzel társamat, nyalogatva a bőrét haladtam lefele boxere felé.
~VÉGE~
2015. július 28., kedd
A jól bevált könyvtár (One Shot) - A függőség 2/2
2015. július 26., vasárnap
A jól bevált könyvtár (One Sot) 1/2
Oh Sehun egy emlékcafata
Középiskolás éveim első felében nem voltam valami társasági lény. Előző iskolámban megtanultam, attól hogy jól néz ki valaki, még nem lesz király. Odáig meg vissza voltak tőlem a lányok, de csak az arcom miatt. Ha megszólaltam, már fogták magukat és leléptek. Ezt sose sikerült megértenem. Így eldöntottem, hogy középiskolában hagyom az egészet a fenébe és a szabad időmet a könyvtárban töltöm. Ott nem számít hogy nézel ki. Ugyanolyan könyvmolynak számígasz, mint a többiek. Nincsenek tarsadalmi létrák,vagy minek szokták nevezni ezt...
Egyenruhánk volt, hogy ne a kinezetünk alapján válasszunk barátokat, így azzal nem kellet foglalkoznom. A sok könyv olvasás miatt viszont szemüveget kellett hordanom. A szüleim nem engedték a kontaktlencsét... Úgyhogy már kilógtam a többiek közül. Remek! De mint azt már említettem a könyvtárban nem számít hogy nézel ki. Csak ülsz az asztalnál és bújod a könyveket.
A kedvenc olvasmányaim általában a kaland regények, de újabban rászoktam a verses kötetekre és a... mangákra. Na igen.. a mangák. A tanáraink nem békélnek meg a mangákkal, de nem is értem, hogy akkor miért van egy külön polcsor nekik... Na mindegy... tanár logika. A lényeg, hogy rajuk szoktam, ami egyrészben vicces, merthogy ugye én a kaland regényeket szeretem, amiben a leheto legkevesebb romantika van, a mangáknál viszont pont azokat szeretem, amik nyálasak... Érdekesen működök, ugye? Hiába döntöttem már el az általánosban, hogy nekem nem kell barátnő, meg ilyenek, ha mangát olvastam általában depisen tértem haza, amit a szüleim az iskola miatti stressznek tudtak be.
Ha mangát olvastam magányos lettem, depresszióba estem, eszembe jutottak előző kudarcaim. De akkor miért is olvastam őket? Fogalmam sincs. Viszont visszanézve a legtöbb könyvtárban játszódott. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem elégszem meg a könyvtári mangákkal, hanem magamnak rendelgettem a fiú x fiú mangákat. Hogy miért? Mert amiben hetero párok vannak, az mind sablonos. A yaoiban viszont valami mindig más.
Egyik délután magammal vittem az egyik yaoi mangámat, mert nem bírtam addig várni vele, míg haza érek és már a szünetekben olvasni akartam. Le is ültem az egyik asztalhoz és fellapoztam, mikor az egyik sunbae elém ejtette a könyveit. Nem tudom hogyan sikerült neki, de az összes keménykötésű rám és a mangámra esett, ezzel beborítva minket.
- Aish! Mi a túróért kell ennyi könyv? - hallottam, ahogy szitkozódik. - Jól vagy?
Fejemet fogva kimászom a könyvek alól. - Talán megmaradok.
- Fuh, apám, mekkora dudorod van... Nagyon sajnálom, tényleg! - tapogatja meg homlokom.
"Azta! Az első sunbae, aki hozzám szól. És hozzám ér... Várjunk csak..!" - előkaparástam a mangám, kilapítottam a lapjait és a fiú arca mellé tettem.
- Mit művelsz? - kapta ki kezemből.
- Semmit, csak hasonlítasz erre a figurára itt! - mutattam neki az oldalt. - Amúgy, mi ez a sok könyv? - "Mi ez a duma? Ráadásul felsőbb évessel... Sehun, neked elmentek otthonról?" - Ezek nem szerepelnek a sunbae-ék olvasmányainak listáján...
- Tudom, de próbáltam több forrásból összeszedni a cuccokat, viszong fogalmam sincs, honnan kéne. Várj... most azt mondtad, hogy kívülről fújod az olvasmánylistát? - nézett rám, akár egy ufóra.
- I..igen.. és el is olvastam mindet...
- Na ne! Te vagy az én emberem! - csapta össze kezeit. - Xi Luhan vagyok, és mostantól te segítesz nekem.
- Várj, mi? Mi az, hogy segítek? És én mit kapom cserébe?
Felemelte a mangám és meglengette előttem.
- Ezt!
- Hogy miiiiiii??? - vékonyodik el a hangom.
- Vajon miért olvashatod? Élvezed a storyt, nem? Akkor ezt lesz a fizetség.
- De én... nekem eszem ágában sem volt, hogy ezt... megvalósítsam!! Csak olvastam!
- Persze. Minek olvasol olyat, ami igazából nem is érdekel?
- Nem tudom...
- Na gyere! Az első segígséged: vigyük vissza ezeket az őskövületeket a helyükre és keressünk olyanokat, amikből össze is tudok szedni valamit, oké?
Ezzel a kezembe nyomott két, kb.700 oldalas könyvet és a helyére vittem őket. Magasra kellett nyújtóznom, hogy felrakhassam őket, mire az egyik leverte a mellette lévőt és felém kezdett zuhanni.
"Minden elsötétült"
Középiskolás éveim első felében nem voltam valami társasági lény. Előző iskolámban megtanultam, attól hogy jól néz ki valaki, még nem lesz király. Odáig meg vissza voltak tőlem a lányok, de csak az arcom miatt. Ha megszólaltam, már fogták magukat és leléptek. Ezt sose sikerült megértenem. Így eldöntottem, hogy középiskolában hagyom az egészet a fenébe és a szabad időmet a könyvtárban töltöm. Ott nem számít hogy nézel ki. Ugyanolyan könyvmolynak számígasz, mint a többiek. Nincsenek tarsadalmi létrák,vagy minek szokták nevezni ezt...
Egyenruhánk volt, hogy ne a kinezetünk alapján válasszunk barátokat, így azzal nem kellet foglalkoznom. A sok könyv olvasás miatt viszont szemüveget kellett hordanom. A szüleim nem engedték a kontaktlencsét... Úgyhogy már kilógtam a többiek közül. Remek! De mint azt már említettem a könyvtárban nem számít hogy nézel ki. Csak ülsz az asztalnál és bújod a könyveket.
A kedvenc olvasmányaim általában a kaland regények, de újabban rászoktam a verses kötetekre és a... mangákra. Na igen.. a mangák. A tanáraink nem békélnek meg a mangákkal, de nem is értem, hogy akkor miért van egy külön polcsor nekik... Na mindegy... tanár logika. A lényeg, hogy rajuk szoktam, ami egyrészben vicces, merthogy ugye én a kaland regényeket szeretem, amiben a leheto legkevesebb romantika van, a mangáknál viszont pont azokat szeretem, amik nyálasak... Érdekesen működök, ugye? Hiába döntöttem már el az általánosban, hogy nekem nem kell barátnő, meg ilyenek, ha mangát olvastam általában depisen tértem haza, amit a szüleim az iskola miatti stressznek tudtak be.
Ha mangát olvastam magányos lettem, depresszióba estem, eszembe jutottak előző kudarcaim. De akkor miért is olvastam őket? Fogalmam sincs. Viszont visszanézve a legtöbb könyvtárban játszódott. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem elégszem meg a könyvtári mangákkal, hanem magamnak rendelgettem a fiú x fiú mangákat. Hogy miért? Mert amiben hetero párok vannak, az mind sablonos. A yaoiban viszont valami mindig más.
Egyik délután magammal vittem az egyik yaoi mangámat, mert nem bírtam addig várni vele, míg haza érek és már a szünetekben olvasni akartam. Le is ültem az egyik asztalhoz és fellapoztam, mikor az egyik sunbae elém ejtette a könyveit. Nem tudom hogyan sikerült neki, de az összes keménykötésű rám és a mangámra esett, ezzel beborítva minket.
- Aish! Mi a túróért kell ennyi könyv? - hallottam, ahogy szitkozódik. - Jól vagy?
Fejemet fogva kimászom a könyvek alól. - Talán megmaradok.
- Fuh, apám, mekkora dudorod van... Nagyon sajnálom, tényleg! - tapogatja meg homlokom.
"Azta! Az első sunbae, aki hozzám szól. És hozzám ér... Várjunk csak..!" - előkaparástam a mangám, kilapítottam a lapjait és a fiú arca mellé tettem.
- Mit művelsz? - kapta ki kezemből.
- Semmit, csak hasonlítasz erre a figurára itt! - mutattam neki az oldalt. - Amúgy, mi ez a sok könyv? - "Mi ez a duma? Ráadásul felsőbb évessel... Sehun, neked elmentek otthonról?" - Ezek nem szerepelnek a sunbae-ék olvasmányainak listáján...
- Tudom, de próbáltam több forrásból összeszedni a cuccokat, viszong fogalmam sincs, honnan kéne. Várj... most azt mondtad, hogy kívülről fújod az olvasmánylistát? - nézett rám, akár egy ufóra.
- I..igen.. és el is olvastam mindet...
- Na ne! Te vagy az én emberem! - csapta össze kezeit. - Xi Luhan vagyok, és mostantól te segítesz nekem.
- Várj, mi? Mi az, hogy segítek? És én mit kapom cserébe?
Felemelte a mangám és meglengette előttem.
- Ezt!
- Hogy miiiiiii??? - vékonyodik el a hangom.
- Vajon miért olvashatod? Élvezed a storyt, nem? Akkor ezt lesz a fizetség.
- De én... nekem eszem ágában sem volt, hogy ezt... megvalósítsam!! Csak olvastam!
- Persze. Minek olvasol olyat, ami igazából nem is érdekel?
- Nem tudom...
- Na gyere! Az első segígséged: vigyük vissza ezeket az őskövületeket a helyükre és keressünk olyanokat, amikből össze is tudok szedni valamit, oké?
Ezzel a kezembe nyomott két, kb.700 oldalas könyvet és a helyére vittem őket. Magasra kellett nyújtóznom, hogy felrakhassam őket, mire az egyik leverte a mellette lévőt és felém kezdett zuhanni.
"Minden elsötétült"
2015. június 16., kedd
8. I am your Angel
- E..ezt meg hogy érted? Elmész? Hova? - kerekedett ki Woohyun szeme.
- Hát... szóval... úgy néz ki, hogy valaki rám küldte a Listást... az én nevemben.
- És akkor mi van?
- Az, hogy... én veled akarok maradni... de így... Nem maradnék sokáig távol....
- Megyek veled! - csillantak fel gyönyörű szemei.
- Nem jöhetsz. Minden embert figyelnek. Valószínűleg kaptál már egy másik angyalt, ráadásul egy olyat, aki engem is figyel... ha együtt megyünk ugyanitt lennénk és ...
- De miért baj az, hogy most megtaláltak? Nem értem.
- Mert... - "Most mit mondjak neki? Ezt ő úgyse fogná fel.."
- Elvennének tőlem? - "Nem is olyan buta... lehet mégis felfogta.."
- Igen.
Hátra tántorodott és megbotlott a küszöbben, mire utána ugrottam és a gallérjánál kaptam el.
- Nem akarlak itt hagyni!
- Pedig el kell menned. - mondta kis gondolkodás után.
Egy puszit próbáltam adni neki, de elhúzta a fejét. Elengedtem és hátrább léptem.
- De had kérdezzek valamit! Hogy a fenébe lehetsz angyal ha itt érzelmeskedsz velem? Szerintem azért jöttek érted, mert úgy látták, hogy még az előzőnél is tudsz nagyobbat hibázni. És most itt állsz előttem, vágy csillog a szemedben és ráadásul férfiak vagyunk. Ha egy lánnyal lennél még talán elnéznék neked, de az hogy fiúval vagy... És ezen felül egy.... egy olyan lény vagy amit nem lehet ésszerűen megmagyarázni. Hogy élhetnél itt? - törtek elő egyre dühösebben a szavak.
- Woohyun... ezt most miért... de hiszen én azt hittem, hogy....
- Mit? Azt, hogy majd én, egy ilyen kis emberke, együtt lesz veled? Egy "szörnnyel"? Na ne nevettess!! Ez homokos szörnyeteg, akit most üldöznek. Jobban járnál, ha most elindulnál, még mielőtt elkiáltom magam, hogy aztán jöjjenek a démon vadászok? Ezt te sem szeretnéd, ugye?! Most indulj! Két percet kapsz, hogy összepakolj. - fejezte be és elfordult.
A szavai azt mutatták, hogy gyűlöl, barna szemei viszont mást sejtetett. Nem tudtam pontosan kiolvasni, de biztos hogy szomorú volt. Egy ideig csak álltam az előszobában és emésztettem az előbb hozzám vágott mondatokat, majd mikor szemem szúrni kezdett és legördült életem első könnycseppje az arcomon, ami aranyszínű volt, elindultam a szobánk felé.
"Én nem így akartam elmenni! Miért lett hirtelen ilyen? Miért nehezítette meg ennyire? Vagyis... így már nincs is értelme, hogy itt maradjak."
- Akkor inkább megyek és feladom magam. - jelentettem ki csakúgy magamnak, bár Woohyun is ott volt, de láthatólag nem törődött velem.
- Ne!
Felcsillantak szemeim. "Talán.."
- Bujkálj még egy kicsit. Érezd milyen az, mikor mint a vadak szaglásznak utánad, te pedig azért könyörögsz, nehogy megtaláljanak és bekövetkezzen az, amitől a leginkább félsz! - és ezzel elindult a konyhába.
Nem nézett vissza... Ezek után már tényleg semmi értelme annak, hogy itt maradjak. Woohyun kérését pedig... akármennyire is találom ijesztőnek, fontolóra vettem. "Lehet, ha hallgatok rá és várok még egy kicsit, meggondolja magát? Biztos, ami biztos, megvárom, míg maga a Listás újra megtalál."
Már egy hete, hogy eljöttem Woohyuntól és azt az érzést, amivel nap mint nap szenvedek, nem lehet leírni. Még soha nem volt részem ebben az érzésben. Hogy elvonjam a figyelmem róla, és hogy életben maradhassak (ne haljak éhen), dolgozni kezdtem.
Egy kis halászfaluban éltem egy öreg úrral, aki miután jól szemügyre vett, megengedte hogy hozzá költözzem egy kis időre, egy feltétellel: ha segítek a vacsoránál és az unokájának segítek a felvételire felkészülni. Abban reménykedtem, hogy az unokája, akit egyébként nagyon véd, egy kis törékeny lány. Erre kiderült, hogy egy törékeny FIÚ... Na, mindegy.. Az öreg nagyon aranyos volt, nagyon sok mindent tanultam tőle a halászatról meg az ételkészítés fortélyairól. Az unokája viszont...
- Nagypapaaaaaa!!! Már megint zaklat! Az előbb mondtam neki, hogy hagyjon békén, majd holnap tanulok és már megint dübörög az ajtón.
- Sungyeol-ah! Mondtam már, hogy ilyenkor ne zaklasd. Ha nincs a kedvenc drámája a tévében, mindig ilyen. - Az öreg a konyhából kiabált nekem, miközben én csak álltam és nem tudtam mit csináljak.
- De ha nem készül fel rendesen, nem lesz semmi eredménye ennek a kevéske gyakorlásnak.
- Kevéske? Tegnap előtt elmondtam neked a szorzótáblát! - üvöltött ki a szobából az unoka.
- Azta! Tényleg! El is felejtettem. A szorzótábla! Ezzel tényleg sokkal közelebb vagy az irodalomhoz. - mondtam gúnyolódva.
Kinyílt az ajtó...
- Mi a....? - kiáltottam fel, de mire befejeztem volna, már a szoba kellős közepén feküdtem egy dühös kis gimnazista combjai között. - Engedj el, kölyök!
- Nem vagyok kölyök! Nevem is van!
- Tényleg? Csak nem "1x1 az 2"? - húztam össze szemeim.
- Nagyon viccesnek találod magad, ugye?! Sungjong vagyok, érted? SUNGJONG!
2015. február 10., kedd
4. Ki mellett ébredtem?
Benji szemszöge
- Mi a fenét csinál már ez a szerencsétlen ennyi ideig a boltban? - mérgelődök magamban. Nem szeretek egyedül lenni, főleg most nem. Akaratlanul is feltörnek az emlékeim és olyanokat látok, miket nem szeretnék. Miért kellett, hogy ez történjen?Kopognak az ajtón.
- Na végre! - tépem fel az ajtót.
- Nem gondoltam volna, hogy várni fogsz rám. - lép be J-Hoon nem kifejezetten azzal az arckifejezéssel az arcán, amivel el ment.
- Nem szeretek egyedül lenni.... De... Veled meg mi van?
- Hogy érted, hogy mi van?
- Mosolyogsz...
- Mert imádok a kis boltban vásárolni.
- Khm... eddig nem úgy vettem észre... - rázom a fejem.
- Akkor mostantól imádok lejárni.
- Mert? Mi van a kisboltban?
- Egy csodálatos virág.
- Egy csodálatos mi?
- Virág. Olyan jó illata van!
- Aha.... "Ez zakkant." Mindent megvettél? - kérdezem.
- Igen. Itt van. - rakja elém a zacskót.
- Oks. - megyek a konyhába.
Pakolom az élelmiszereket és a kezembe akad egy papírfecni. Megnézem és megállapítom, hogy ez bizony nem a bevásárló lista.
"Sajnálom. :'( H.D."
- Hm... J-Hoon nem történt semmi különös lent?
- Nem. Mi történt volna?
- Nem találkoztál valakivel?
- M-mi? - néz rám.
- Idenézz! - lengetem meg előtte a kis lapocskát.
- Az mi? Hol találtad? - ül ki a felismerés az arcára.
- "Sajnálom. Sírós szmájli. Há pont dé pont." - olvasom fel hangosan az üzenetet.
- Mi? Ajj add már ide! - tépi ki a kezemből. Egy ideig értetlenül mered a papírra, majd leül és törni kezdi a fejét.
- Mit rövidíthetnek há dé-vel?
- Hmm... harapós doberman. Mit tudom én?! - rázom a fejem. - De meséld már el, hogy mi a nyavalya történt a boltban! Akkor talán tudnék segíteni.
- A boltban? Áá! A boltban! Tudom már!!!!!!! Ez egy név!!! - világosodik meg.
- Egy név? Kinek a neve?
- Milyen név lehet ezzel a két betűvel? - tereli a dolgot, vagy inkább csak nem hallja.
- Hong... Dae?
- Áah, biztos nem.
- Várj, fiú vagy lány?
- Fiú. - kapom a választ.
- Gondolhattam volna. Há és dé... - előveszem a mobilom.
- Gunmin!!! Milyen név van hával és dével? - támadom le egyből barátomat.
- Öö... neked is szia.... Nem tom... Hee Do?
- Heedo? - közvetítem a tippet.
- Ez az!!! Heedo!!! Hogy is nem jutott eszembe?! Hisz elszólta magát!!
- Ki? - teszem le a készüléket.
- Aki reggel....
- Heedo? Aranyos név.
- Hé! Eszedbe ne jusson! Ő az enyém. Neked ott van az a vigyorgó tejbetök.
- A ki? - kerekednek ki szemeim.
- A tejbetök. Tegnap, aki Heedo drágával volt.
- Na jó, ne kezd el a drágázást meg az egyéb nyálas dolgot, hyung. - szólok rá. - Nem tudom kiről beszélsz.- Pedig nagyon jól tudod. Te is abban a cipőben jársz, mint én. Csak te még az ágy előtt elintézted.
- Persze! Hagyjál már! Majd pont én fogok valakit... valakit... szóval valakivel azt csinálni a valahol....
- Pedig... Pont ezt csináltad... - mutatta felém a telefont.
- Hát én ezt már komolyan nem tudom felfogni! Miért van mindenki telefonján rólunk kép? Paparazzósat játszottunk?
- Mindenki? Kinek van még ilyen képe? És rólam és Heedocskáól is csinált?? - faggat kikerekedett szemekkel.
- Gunminnak. Emlékszel? Ő is ott volt...! - mondom, ami számomra nyilvánvaló.
- Ja, hogy ja. Megnyugodtam. Nála biztonságban vannak azok a képek rólad. Viszont amik rólam vannak, azokat elkérem tőle. - szögezi le.
- Hát ha te azokat látni akarod...
- Amúgy te miért nem keresed meg azt a vigyorit? Cuki.
- Mert minek? Ha nagyon akart volna valamit mar megtalált volna... Te is összefutottál Heedoval.
- Hmm... mindegy. Bár neked se ártana egy valaki, aki visszarántaná az idióta hülye énedet és nem a depressziós fejed kéne néznem, mikor én majd kicsattanok az örömtől!
- Lehet... - közbevágott a kopogás az ajtó túloldaláról.
2015. január 18., vasárnap
7. I am your Angel
Teljesen meg voltam lőve, hogy most mit is csináljak vele... A könnyei csak hulltak... Belenéztem a fejébe...
- Gyere ide! - mondtam és magamhoz húztam. A törölközőért nyúltam és megtöröltem a hátát, vigyázva arra, nehogy fájdalmat okozzak neki.
Vállamba fúrta a fejét és rázkódni kezdett. Keservesen sírt, és püfölni kezdte a mellkasom. Egy ideig fájt, de beletörődtem, hisz megérdemlem, majd abbahagyta és... megölelt.
Bal kezét lassan az oldalamra vezette és a ruhám anyagát kezdte markolászni. Felbátorodtam és én is megöleltem, de határozottabban és erősebben.
"Édes... erre várt már mióta! Egy kedves érintésre, törődésre, arra, hogy legyen vele valaki... Ne aggódj Woohyun, veled leszek!"
Kezemmel álla alányúlva felemeltem a fejét, majd letöröltem a könnyeit. Szemei vörösek voltak, mégis gyönyörűek.
Lassan közeledtem felé, míg meg nem éreztem száraz ajkait. Mivel nem ellenkezett a csókom miatt, megnyaltam felső ajkát és ő utat engedett nyelvemnek.
"Az első csókom... és ő gyönyörűvé tette azzal, hogy mindenben segített."
Az elején még óvatosan, majd egyre szenvedélyesebben játszottunk egymás... hogy is mondjam... szájával, és egyre kevésbé tudtam kontrollálni magam, így eltoltam magamtól.
- Woohyun.. én... - kezdtem, mire felpattant és bevonszolt a szobájába.
Régóta vártam már erre... de most mégis...
"Nem hiszem el, hogy mindehhez L kellett. Ez így nem jó... Biztos, hogy miatta van ez! Woohyun nem tenne ilyet!" - gondoltam, majd azon kapom magam hogy már nincs rajtam fölső.
- Woohyun, várj. - fogtam le a kezét. - Biztos vagy ebben? Csak mert ez most csak azért van, mert nem tudod máshogy levezetni a feszültségedet... Nehogy aztán meg bánd!
- Nem. Sungyeol... Aish! Most vallanom kell! Én... én ne tudd meg mennyire... vágyom rád. - ült le elém. - Mikor lerángattál onnan és rád estem, megláttam a szemedben valamit, ami miatt élni akarok. És azt akarom, hogy mindig mellettem maradj! - "Ez nem L műve... ezt ő teljesen komolyan mondja."
- Melletted maradok! És ha már itt tartunk, nekem is el kell mondanom valamit. Nem az az egyetlen ok, amiért megmentettelek, hogy elvesztettem volna a munkám... hanem, mert... Beléd szerettem.
Kínos csönd szállt le közénk.
- Szeretlek. - mondtam végül szemeibe nézve. Ő előre hajolt és megcsókolt, majd lefeküdt mellém.
Hátra dőltem, majd felé fordultam és arcát simogatva figyeltem, míg el nem aludt.
Reggel dörömbölésre ébredünk. "Ki lehet az ilyenkor?" Halkan és óvatosan másztam ki Woohyun mellől és lesiettem. Út közben magamra kaptam egy köntöst, majd ajtót nyitottam.
Egy fekete ruhás alak állt velem szemben. A pupillája helyett egy vízszintes csík húzódott ében fekete szemében...
- M-miben segíthetek? - kérdeztem kicsit félve.
- Lee Sungyeol, igaz? Angyal, aki meggondolatlansága miatt az emberek világába került?
- Igen...?
- Nos hírt kaptam, miszerint a listád, az angyalok legfőbb eszköze, felmondta a szolgálatot.
- Hírt? Kitől? Nem én üzentem.
- Tudom, hogy nem te voltál. Viszont... fázom.
- Ó jaj, gyere be. Vagy jöjjön beljebb... Ki maga egyáltalán és honnan tudta, hogy itt vagyok?
- Én vagyok a Listás. - "Ne! Miért most? Miért nem várt még egy kicsit?" - Megbíztak, hogy mihamarabb adjak neked egy új listát, hogy visszatérhess az angyalok közé.
- De ki és miért? - faggattam.
- Azt nem tudom, de nagyon sürgette a dolgot...
- Nem mehetek vissza! Itt kell...
- Sungyeol! Kivel veszekedsz... reggel 8-kor? - jött a konyhából Woohyun hangja.
- Jó reggelt. Hoya vagyok.
Értetlenül meredtem rá.
"- Hoya?"
"-Igen. Csak nem fedem fel magam egy ember előtt?!"
Ezt megbeszéltük.. vagyis gondoltuk.
- Hoya? Sungyeol-ah, azt mondtad nincsenek barátaid.
- Ő nem a barátom. Csak egy ismerős. De már épp indulni készült, mert nem illik csak így betoppanni hajnalok hajnalán és sületlenségeket beszélni. -utaltam arra, hogy már nagyon kényelmetlen a jelenléte.
- Sajnálom, de ilyen könnyen nem tudsz elhessegetni. A megbízást teljesítenem kell, a TE érdekedben. - húzta össze szemeit.
- Rendben, akkor majd máskor beszélgetünk erről.
Kikísértem a Listást majd megragadtam Woohyun kezét és visszavonszoltam a szobába.
- Woohyun... el kell mennem innen!
- Gyere ide! - mondtam és magamhoz húztam. A törölközőért nyúltam és megtöröltem a hátát, vigyázva arra, nehogy fájdalmat okozzak neki.
Vállamba fúrta a fejét és rázkódni kezdett. Keservesen sírt, és püfölni kezdte a mellkasom. Egy ideig fájt, de beletörődtem, hisz megérdemlem, majd abbahagyta és... megölelt.
Bal kezét lassan az oldalamra vezette és a ruhám anyagát kezdte markolászni. Felbátorodtam és én is megöleltem, de határozottabban és erősebben.
"Édes... erre várt már mióta! Egy kedves érintésre, törődésre, arra, hogy legyen vele valaki... Ne aggódj Woohyun, veled leszek!"
Kezemmel álla alányúlva felemeltem a fejét, majd letöröltem a könnyeit. Szemei vörösek voltak, mégis gyönyörűek.
Lassan közeledtem felé, míg meg nem éreztem száraz ajkait. Mivel nem ellenkezett a csókom miatt, megnyaltam felső ajkát és ő utat engedett nyelvemnek.
"Az első csókom... és ő gyönyörűvé tette azzal, hogy mindenben segített."
Az elején még óvatosan, majd egyre szenvedélyesebben játszottunk egymás... hogy is mondjam... szájával, és egyre kevésbé tudtam kontrollálni magam, így eltoltam magamtól.
- Woohyun.. én... - kezdtem, mire felpattant és bevonszolt a szobájába.
Régóta vártam már erre... de most mégis...
"Nem hiszem el, hogy mindehhez L kellett. Ez így nem jó... Biztos, hogy miatta van ez! Woohyun nem tenne ilyet!" - gondoltam, majd azon kapom magam hogy már nincs rajtam fölső.
- Woohyun, várj. - fogtam le a kezét. - Biztos vagy ebben? Csak mert ez most csak azért van, mert nem tudod máshogy levezetni a feszültségedet... Nehogy aztán meg bánd!
- Nem. Sungyeol... Aish! Most vallanom kell! Én... én ne tudd meg mennyire... vágyom rád. - ült le elém. - Mikor lerángattál onnan és rád estem, megláttam a szemedben valamit, ami miatt élni akarok. És azt akarom, hogy mindig mellettem maradj! - "Ez nem L műve... ezt ő teljesen komolyan mondja."
- Melletted maradok! És ha már itt tartunk, nekem is el kell mondanom valamit. Nem az az egyetlen ok, amiért megmentettelek, hogy elvesztettem volna a munkám... hanem, mert... Beléd szerettem.
Kínos csönd szállt le közénk.
- Szeretlek. - mondtam végül szemeibe nézve. Ő előre hajolt és megcsókolt, majd lefeküdt mellém.
Hátra dőltem, majd felé fordultam és arcát simogatva figyeltem, míg el nem aludt.
Reggel dörömbölésre ébredünk. "Ki lehet az ilyenkor?" Halkan és óvatosan másztam ki Woohyun mellől és lesiettem. Út közben magamra kaptam egy köntöst, majd ajtót nyitottam.
Egy fekete ruhás alak állt velem szemben. A pupillája helyett egy vízszintes csík húzódott ében fekete szemében...
- M-miben segíthetek? - kérdeztem kicsit félve.
- Lee Sungyeol, igaz? Angyal, aki meggondolatlansága miatt az emberek világába került?
- Igen...?
- Nos hírt kaptam, miszerint a listád, az angyalok legfőbb eszköze, felmondta a szolgálatot.
- Hírt? Kitől? Nem én üzentem.
- Tudom, hogy nem te voltál. Viszont... fázom.
- Ó jaj, gyere be. Vagy jöjjön beljebb... Ki maga egyáltalán és honnan tudta, hogy itt vagyok?
- Én vagyok a Listás. - "Ne! Miért most? Miért nem várt még egy kicsit?" - Megbíztak, hogy mihamarabb adjak neked egy új listát, hogy visszatérhess az angyalok közé.
- De ki és miért? - faggattam.
- Azt nem tudom, de nagyon sürgette a dolgot...
- Nem mehetek vissza! Itt kell...
- Sungyeol! Kivel veszekedsz... reggel 8-kor? - jött a konyhából Woohyun hangja.
- Jó reggelt. Hoya vagyok.
Értetlenül meredtem rá.
"- Hoya?"
"-Igen. Csak nem fedem fel magam egy ember előtt?!"
Ezt megbeszéltük.. vagyis gondoltuk.
- Hoya? Sungyeol-ah, azt mondtad nincsenek barátaid.
- Ő nem a barátom. Csak egy ismerős. De már épp indulni készült, mert nem illik csak így betoppanni hajnalok hajnalán és sületlenségeket beszélni. -utaltam arra, hogy már nagyon kényelmetlen a jelenléte.
- Sajnálom, de ilyen könnyen nem tudsz elhessegetni. A megbízást teljesítenem kell, a TE érdekedben. - húzta össze szemeit.
- Rendben, akkor majd máskor beszélgetünk erről.
Kikísértem a Listást majd megragadtam Woohyun kezét és visszavonszoltam a szobába.
- Woohyun... el kell mennem innen!
2014. december 19., péntek
6. I am your Angel
Végre véget vethettem az éhségemnek és az emiatt bekövezkezett hasfájásnak. A hamburger nevezetű szendvics egész finomnak bizonyult. A társaság is tökéletes volt mindaddig, míg az alvilági fel nem tűnt a semmiből.
"Miért nem éreztem, hogy jön? Ezt meg szoktuk érezni..."
- Csak nem sikerült beilleszkedned az emberek közé?! Hadd gratuláljak emberré válásodhoz! - gúnyolódott. A rosszindulat csak úgy csöpögött a mondandójában.
Woohyun összezavarodott. Hogy mitől.... Ja igen! Nem rég küldte őt melegebb éghajlatokra..
- Mi a francot akarsz itt már megint? - kérdezem.
- Ejj ejj, angyalkám! Nem szabad csúnyán beszélni! - húzta az agyam, majd rátért Woohyunra.
- Te meg mit nézel? Csak nem tetszem? Azok szoktak így nézni rám. Egyelek meg, még csak most esik le! Tudod te, hogy az angyalka miért van veled? Hogy miért nem ment vissza a helyére? - Kezdett betelni a pohár. - Gyere csak ide, megsúgom.
Manipulálással rávette, hogy odamenjen hozzá, majd mikor elég közel voltak egymáshoz, L szeme színe megváltozott...
"Akkor volt ilyen szeme, mikor...."
- Hagyd őt békén! - kiáltottam és hirtelen felindulásomban az erőmmel megemeltem az evőeszközökez és neki irányítottam. De L túl hamar reagált és maga elé rántotta a fiút, aki közben már a vállán pihentette fejét.
Nem tudtam időben megállítani a dühöm, így a fém eszközök felsértették a hátát. A fiú felkiáltott, mire L elégedett mosollyal az arcán eltűnt és ezzel a vérző fiú a földre hullott.
Odarohantam hozzá, szólongattam, mindent csináltam de nem válaszolt. Sokkot kapott...
Haza teleportáltam magunkat és a fürdőve vittem. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, de valami azt súgta, hogy hideg vízzel locsoljam le, mert az lemossa a varázst. A zuganyzóba ültettem és elkezdtem locsolni...
- Aish, a fölsője! - jutott eszembe.
"Várjunk.... hogy mi? Na ne. Most le kell róla vennem az ingét? Komolyan?"
Mély sóhaj után az első gombhoz nyúltam. Könnyedén kigomboltam. Oké, semmi gáz. Jött a következő... az már mutatott valamit a testéből... Huhh, nyugi!
Harmadik.... Remegő kezekkel nyúltam a pici gombocskához. Ujjaim ügyetlenül bogozták ki az anyagból, míg fel nem tárult egész felsőteste. Nem szabadott, hogy elragadjon valami olyan érzés, amit nem engedhetek meg magamnak, így nagyot nyelve lehúztam karjairól a ruhadarabot.
Megnyitottam a zuhanyt és mellkasára locsoltam a hideg vizet. BEVÁLT! Pár pillanat múlva nagyot szisszenve nyitotta ki szemeit és verte ki a kezeből a rózsát.
- Mi a...?
Rámosolyogtam.
- Jól vagy? - kérdeztem.
- Ig... - ült volna fel, de a fájdalom megakadályozta ebben.
- Ohh, tényleg! Ne mozogj, még le kell mosnom a hátad.
- Jó... - adott engedélyt.
Mögé térdeltem és elkezdtem megtisztítani csodálatos hátát a rászáradt vértől.
- Nne haragudj... nem téged akartalak megsebesíteni! - mondtam, miközben a vízcseppeket figyeltem, ahogy legördülnek háta ívén.
"Az a mocsok L! Rám ragasztott valamit, amitől nem tudok gondolkodni."
- Semmi gond... de... ahhh ez csíp! - jajdult fel, mikor a tusfürdőt a hátaba masszíroztam.
Olyan selymes a bőre... és olyan izmos.... Aish nem fogom kibírni!
A rossz érzéstől háta megfeszült és enyhén homorított.
Nem beszéltünk, csak néha kérdeztem rá, hogy hogyan érzi magát. Ő egyre zavartabban válaszolt, ahogy a sokk kopott róla.
- Sajnálom, hogy összeugrasztottalak azzal a valakivel. - mondta halkan.
- Sosem voltunk jóban.... " Illetve de. De az nagyon régen volt."
- Szerinted megláttak?
- Nem. Nem voltak annyian, hogy felfigyeljenek ránk.
Olyan aranyos volt... azt hittem megeszem. Már alig bírtam magammal...
Végig simítottam gerince vonalán, mire kirázta a hideg. Olyan szívesen megcsókoltam volna, de nem lehetett.
- Ssungyeol... - szólalt meg bizonytalanul.
- Mi az?
Megfordult.
- Miért nem mehettél vissza? - kérdezte őszinte kíváncsisággal, ezzel elhessegetve a piszkos gondolataimat..
- Mert csináltam valamit, amit nem engedhettem volna meg magamnak...
- Mit?
Haboztam... "Hogy megmentettelek. Hogy... beléd szerettem..."
- Szóba álltam azzal a valamivel. - hazudtam. - De.. én örülök annak, hogy vissza kellett jönnöm.
- Miért? Hisz itt kikészültél volna, ha nem eszel...
- Mert veled lehetek. - mosolyogtam. "Kész, kimondtam. Úgy se juthatok vissza, akkor meg miért ne élhetnék emberként őszintén?"
- Velem? De tőlem inkább menekülnek az emberek!
- Ne mondj ilyet! Az egyetlen, aki elől menekülhetnének, az saját maguk! - hangosodtam fel.
- E-ezt hogy érted? - nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Én láttam őket egészen idáig. Figyelemmel kísértem őket, miközben rád vigyáztam.
- Vigyáztál rám? - háborodott fel. Láttam ahogy elöntik az emlékek az elméjét. - Dehogy vigyáztál rám! Ha vigyáztál volna rám, nem a tető párkányról kellett volna lerángtatnod! A vigyáztál volna, nem lett volna rá okom! Ha vigyáztál volna, nem hagytak volna egyedül! Tudod mennyire vigyáztál rám? Semennyire! - kiabálta.
Legszívesebben visszaforgatam volna az időt és magammal vittem volna, hogy megmutassam neki a háttérben zajlott dolgokat, de nem vagyok arra kiképezve. Így csak ültem előtte és néztem, ahogy egy hatalmas könnycsepp gördül le az arcán...
"Miért nem éreztem, hogy jön? Ezt meg szoktuk érezni..."
- Csak nem sikerült beilleszkedned az emberek közé?! Hadd gratuláljak emberré válásodhoz! - gúnyolódott. A rosszindulat csak úgy csöpögött a mondandójában.
Woohyun összezavarodott. Hogy mitől.... Ja igen! Nem rég küldte őt melegebb éghajlatokra..
- Mi a francot akarsz itt már megint? - kérdezem.
- Ejj ejj, angyalkám! Nem szabad csúnyán beszélni! - húzta az agyam, majd rátért Woohyunra.
- Te meg mit nézel? Csak nem tetszem? Azok szoktak így nézni rám. Egyelek meg, még csak most esik le! Tudod te, hogy az angyalka miért van veled? Hogy miért nem ment vissza a helyére? - Kezdett betelni a pohár. - Gyere csak ide, megsúgom.
Manipulálással rávette, hogy odamenjen hozzá, majd mikor elég közel voltak egymáshoz, L szeme színe megváltozott...
"Akkor volt ilyen szeme, mikor...."
- Hagyd őt békén! - kiáltottam és hirtelen felindulásomban az erőmmel megemeltem az evőeszközökez és neki irányítottam. De L túl hamar reagált és maga elé rántotta a fiút, aki közben már a vállán pihentette fejét.
Nem tudtam időben megállítani a dühöm, így a fém eszközök felsértették a hátát. A fiú felkiáltott, mire L elégedett mosollyal az arcán eltűnt és ezzel a vérző fiú a földre hullott.
Odarohantam hozzá, szólongattam, mindent csináltam de nem válaszolt. Sokkot kapott...
Haza teleportáltam magunkat és a fürdőve vittem. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, de valami azt súgta, hogy hideg vízzel locsoljam le, mert az lemossa a varázst. A zuganyzóba ültettem és elkezdtem locsolni...
- Aish, a fölsője! - jutott eszembe.
"Várjunk.... hogy mi? Na ne. Most le kell róla vennem az ingét? Komolyan?"
Mély sóhaj után az első gombhoz nyúltam. Könnyedén kigomboltam. Oké, semmi gáz. Jött a következő... az már mutatott valamit a testéből... Huhh, nyugi!
Harmadik.... Remegő kezekkel nyúltam a pici gombocskához. Ujjaim ügyetlenül bogozták ki az anyagból, míg fel nem tárult egész felsőteste. Nem szabadott, hogy elragadjon valami olyan érzés, amit nem engedhetek meg magamnak, így nagyot nyelve lehúztam karjairól a ruhadarabot.
Megnyitottam a zuhanyt és mellkasára locsoltam a hideg vizet. BEVÁLT! Pár pillanat múlva nagyot szisszenve nyitotta ki szemeit és verte ki a kezeből a rózsát.
- Mi a...?
Rámosolyogtam.
- Jól vagy? - kérdeztem.
- Ig... - ült volna fel, de a fájdalom megakadályozta ebben.
- Ohh, tényleg! Ne mozogj, még le kell mosnom a hátad.
- Jó... - adott engedélyt.
Mögé térdeltem és elkezdtem megtisztítani csodálatos hátát a rászáradt vértől.
- Nne haragudj... nem téged akartalak megsebesíteni! - mondtam, miközben a vízcseppeket figyeltem, ahogy legördülnek háta ívén.
"Az a mocsok L! Rám ragasztott valamit, amitől nem tudok gondolkodni."
- Semmi gond... de... ahhh ez csíp! - jajdult fel, mikor a tusfürdőt a hátaba masszíroztam.
Olyan selymes a bőre... és olyan izmos.... Aish nem fogom kibírni!
A rossz érzéstől háta megfeszült és enyhén homorított.
Nem beszéltünk, csak néha kérdeztem rá, hogy hogyan érzi magát. Ő egyre zavartabban válaszolt, ahogy a sokk kopott róla.
- Sajnálom, hogy összeugrasztottalak azzal a valakivel. - mondta halkan.
- Sosem voltunk jóban.... " Illetve de. De az nagyon régen volt."
- Szerinted megláttak?
- Nem. Nem voltak annyian, hogy felfigyeljenek ránk.
Olyan aranyos volt... azt hittem megeszem. Már alig bírtam magammal...
Végig simítottam gerince vonalán, mire kirázta a hideg. Olyan szívesen megcsókoltam volna, de nem lehetett.
- Ssungyeol... - szólalt meg bizonytalanul.
- Mi az?
Megfordult.
- Miért nem mehettél vissza? - kérdezte őszinte kíváncsisággal, ezzel elhessegetve a piszkos gondolataimat..
- Mert csináltam valamit, amit nem engedhettem volna meg magamnak...
- Mit?
Haboztam... "Hogy megmentettelek. Hogy... beléd szerettem..."
- Szóba álltam azzal a valamivel. - hazudtam. - De.. én örülök annak, hogy vissza kellett jönnöm.
- Miért? Hisz itt kikészültél volna, ha nem eszel...
- Mert veled lehetek. - mosolyogtam. "Kész, kimondtam. Úgy se juthatok vissza, akkor meg miért ne élhetnék emberként őszintén?"
- Velem? De tőlem inkább menekülnek az emberek!
- Ne mondj ilyet! Az egyetlen, aki elől menekülhetnének, az saját maguk! - hangosodtam fel.
- E-ezt hogy érted? - nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Én láttam őket egészen idáig. Figyelemmel kísértem őket, miközben rád vigyáztam.
- Vigyáztál rám? - háborodott fel. Láttam ahogy elöntik az emlékek az elméjét. - Dehogy vigyáztál rám! Ha vigyáztál volna rám, nem a tető párkányról kellett volna lerángtatnod! A vigyáztál volna, nem lett volna rá okom! Ha vigyáztál volna, nem hagytak volna egyedül! Tudod mennyire vigyáztál rám? Semennyire! - kiabálta.
Legszívesebben visszaforgatam volna az időt és magammal vittem volna, hogy megmutassam neki a háttérben zajlott dolgokat, de nem vagyok arra kiképezve. Így csak ültem előtte és néztem, ahogy egy hatalmas könnycsepp gördül le az arcán...
2014. december 7., vasárnap
3. Ki mellett ébredtem?
J-Hoon szemszöge
Hirtelen a jó kedvem eltűnik, a helyébe Benji lép. Ő nem tud arról, hogy meleg vagyok, de most elárulom magam. Ő erre, természetesen megértem, kiakad, majd a szobámba viharzok, mielőtt veszekedés törne ki köztünk. Bekapcsolom a tévét és csak nézek ki a fejemből. Próbálom feleleveníteni az emlékeim, ami nagy nehezen egy icipicit sikerül is.
"Te szent Isten! Hogy ez... mi... azta rohadt! Elég durvára sikerült az est... Viszont a neve nincs "alvó társamnak" iszonyat jó teste van. Nem csodálom hogy hagytam neki, hogy felülre kerüljön."
Sokat gondolkodtam rajta és arra jöttem rá, hogy tetszik. Nem tudom, ki ő meg ilyenek, de kell nekem!
Elhatározom hogy este megint elmegyünk bulizni, ezt Benjivel is tudatom, mikor valahonnan hazajön.
- Én nem akarok menni. Menj egyedül! - kapom a választ.
- De miért? Mi bajod van? Eddig akárhányszor hívtalak, mindig jöttél... Most miért nem?
- Mert talán nem tetszik az, amit tegnap műveltünk? - flegmázik. - Biztos, hogy nem megyek.
- Aish, nem akarok egyedül menni. - szomorkodom. - Akkor nem megyek. - vágom be a durcit.
- Ha ilyen nagyon mehetnéked van, menj le a boltba! - nyom a kezembe egy papír fecnit.
Egy hangosat ciccegek, majd felöltözködöm.
Felveszem a cipőmet és lerohanok a legközelebbi boltba. Megkeresek mindent, ami a papíron van és beledobálom a kosaramba. Épp a tejet keresem, mikor elsuhan előttem egy ismerős árny. Ő az...! Abba az irányba futok, amerre őt láttam, de mire odaérnék eltűnik. Meg kell találnom!
Össze-vissza rohangálok a sorok között, hátha... de nem. Csalódottan vonszolom magam a kasszához... és meglepetésemben eldobom a kosaram, amiben a tojás mind összetörik.
- Jól van? - kérdezi Ő kedves hangon. Úgy látszik nem esik le neki, hogy ki vagyok.
- I-igen. Tudsz nekem segíteni? - kérem, mivel nem nagyon akarta felajánlani a segítségét.
- Ja igen, persze! - ezzel kislisszol a kassza mögül és mellém guggol egy csomag papír törlő társaságában. Gyorsan feltakarítja a tojást a földről, majd mikor menne vissza a helyére megállítom. Értetlenül néz rám, én meg csak mosolygok reakcióján. Megragadom a csuklójánál és a mirelit sorba húzom.
- Ha segíthetek még valamiben, akkor kérem szóval mondja, ne használjon erőszakot, anélkül is megtalálom... - próbálkozik a szabadulással.
Annyira boldog vagyok most, hogy rátaláltam és hogy ennyire közel van hozzám, hogy csak iszom a szavait, felfogni viszont nem tudom, csak egy hatalmas mosollyal az arcomon sietve vonszolom magam után.
Mikor az emberektől elég távol kerültünk, a fiút a hátával a hűtő ajtajának támasztottam úgy figyeltem.
- Sz-szóval akkor miben segíthetek? - kérdezi félve.
- Meg se ismersz? - kérdezem kicsit közelebb hajolva hozzá.
- Ööö... khmnemkhm...
- Khm mi?
- De... de nem szívesen gondolok rád...
- Hogy mi????? - kerekednek el a szemeim. - Ezt mégis hogy érted?
- Úgy hogy nem akarom megtörténtté nyilvánítani azt a... valamit... amit csináltunk...
- Olyan rossz volt?
- Nem az... Aish... hagyjuk! Hagyj dolgozni!
- Sajnálom, de nem tehetem. Képtelen vagyok rá.
- De engem kirúgnak! - próbálkozik továbbra is.
Közelebb hajolok hozzá,ajkaink már majdnem összeérnek. Elfordítja fejét és indulni készül, de két karom a feje két oldalán neki támasztom a hideg ajtónak.
- Kérlek! Én ezt az egészet úgy, ahogy van, el szeretném felejteni.
- Hát jó. - sértődöm meg. - Ha ilyen vagy.... - elfordulok tőle és karjaimat összefonom magam előtt, mint egy kisgyerek.
- Akkor én most visszamegyek dolgozni. Elnézést a kellemetlenségért! - veszi elő tisztelet tudó hangját.
"Most könnyen szabadultál, de figyelmeztetlek: most már tudom, hol talállak!"
- Basszus, nem néztem meg a nevét a névtábláján!!!
2014. november 29., szombat
2. Ki mellett ébredtem?
Benji szemszög
Hatalmas buli volt tegnap. A végére már annyira nem emlékszem, csak hogy egy szórakozóhelyen táncolunk J-Hoonnal és valakik csatlakoznak hozzánk és iszogatunk.
Aztán eldurvulnak a dolgok és a neveikkel együtt az est további része is homályba borul...
Reggel kávé illatra ébredek. Ki csinált kávét?
Kikelek az ágyamból és a papucsomba belebújva elcsoszogok a konyháig. J-Hoont találom az ajtó előtt elbambulva állni.
- Hyung, mit nézel? - kérdezem.
- Te se emlékszel semmire? - fordítja felém a fejét.
- Csak annyira, hogy valahol voltunk és két srác csatlakozott hozzánk.
- Ki az a két srác?
- Ha én azt tudnám... de hyung... miért nézel így ki? Megijesztesz...
- Mert az én estém egy kicsit furán sikeredett.
- Vagyis?
- Vagyis egy fiú mellett ébredtem.
"Omonaaaa! Hyung meleg? Hhm, várjunk... tegnap azzal a sráccal elég furcsán viselkedett... de miért nem tudtam én arról, hogy ferdehajlamú?"
- HYUNG! - kiáltok rá.
- Mi van? - kérdezi és a szobájába megy. Az ajtót bezárja, így antiszockodását nem zavarom és leülök filmet nézni. Kezdem rosszul érezni magam egyedül, felhívom egyik haverom és a megbeszélt találka helyre megyek.
- Mizu van? - kérdezi Gunmin.
- Tegnap.... te emlékszel valamire?
- Khm... khm... valamire igen...
- És mi az a valami?
- Nem hiszem, hogy te arról tudomást akarsz szerezni....
- Pedig el nem tudod képzelni, mennyire!
- Benji! Nem akarom, hogy tudd.
- És mégis miért? Én csináltam, ha csináltam valamit, az én saram. Muszáj vele szembesülnöm.
- Mikor lettél te ilyen bölcs? - néz rám döbbenten.
- Gunmiiiiiiin! Csak válaszolj!! - türelmetlenkedem.
- Ha ennyire szeretnéd... de ne itt beszéljük meg, jó? Ez egy kicsit kínos lenne...
- Aigoo, mit csináltam?
Egy parkba sétáltunk egy kóla kíséretében.
- Benji én csalódtam benned tegnap. - mondja szomorúan mire én nagyon megijedek.
- M-miért? Gunmin világosan beszélj!
- Tegnap azzal a fiúval...
- Mit? Mikor? Mennyire? És KI AZ A GYEREK??
- Enyhén eluralkodott rajtad a homokosságod... és az a két srác elég jól nézett ki ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyd. Az elején még csak beszélgettetek, aztán... egyre közelebb kerültetek egymáshoz. Néha már én is elundorodtam tőletek. J-Hoon viszonylag diszkréten oldotta meg a dolgokat, de te... fuh.... - borzong meg.- Neeem, az nem lehet! Hyung sokkal perverzebb, mint én és pont ő viselkedett RÉSZEGEN normálisan? Nem lehet, hogy az agyadba szállt pia miatt összekeversz minket?
- Nem. Sajnálom, bizonyítékaim is vannak.
Nem bírom tovább hogy ennyire húzza az agyam, kirántom a zsebéből a telefonját és megkeresem a képgalériát. "Igaza volt... Azok a képek... Viszont a srác az tényleg jól nézett ki. De hogy a fenébe hívják?"
- Hogy hívják őket?
- Hmm... Nem tudom. Álnevet adtak.
- Ezt nem hiszem el! Ahh mindegy. Semmi bajunk nem származhat belőle... szerintem... Csak felejtsük el és TÖRÖLD KI AZOKAT A KÉPEKET!
2014. november 16., vasárnap
5. I am your Angel
- Na akkor én megeszem a müzlim és majd... majd lesz valami. - mondta kedvetlenül, céltalanul.
Ezek szerint tényleg fogalma sincs arról, hogy mi lesz vele a jövőben, ha még csak azt se tudja, hogy mit fog ezután csinálni, pedig ez nyilvánvaló: mosakodni.
- Gondolom elmész fürdeni... - mondtam.
- Ez nem is rossz ötlet! - kapta fel a fejét. - Akkor ezt fogom tenni. - bólintott.
Gyorsan befejezte az evést és a fürdőszoba felé vette az irányt. Míg fürdött, én körbe néztem. Találtam régi fényképeket a családjáról és egy-két olyan tárgyat, amit öröklési úton szerezhetett. Ezek maszkok, edények, festmények voltak. Ami viszont elszomorított az az volt, hogy semmi utalást nem találtam arra, hogy lennének-e barátai...
- Ó, megtaláltad a felmenőim hagyatékait? - állt meg mellettem.
- Igen. Ezt... - vettem le egy maszkot a szekrényről
- Ezt a nagyapám nagyapjáról maradt rám. Egy...
- ..démon maszk. - mondtam egyszerre vele. - Ezt együtt találtuk, mikor...
- Mikor..? - nézett kíváncsian.
- Ne haragudj, de erről nem beszélhetek. - fordultam el tőle.
" Ez a történet átokkal van levédetve... ha elmondom, félek, mivel ember vagy... meghalnál..."
- Megértem. Nem akarok bajba keveredni...
- Na, gyere. Csináljunk valamit! Unatkozom. - rángattam meg finoman a kezét.
Beültünk egy moziba. Láttam már, hogy a fiatalok moziba járnak szórakozni, de én még nem jutottam be... Hát most megtudtam, milyen is a mozi...
- Nem hangos egy kicsit? Szétmegy a fülem! - suttogtam Woohyunnak.
- De az. De annak kell lennie. Így nagyobb a hatás. - magyarázta.
- Na de ennyire? "Aztán meg csodálkoznak, ha idősebb korukban nem hallanak semmit..".
- Mi a frász????! - ugrottam meg, mert a filmben elővette valaki a pisztolyát és lövöldözni kezdett.
- Nyugi! - nevetett rajtam a mellettem ülő. - A filmre koncentrálj és nem fog meglepetésként érni a durranás. Ez amúgy is várható volt. Egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy lelőtte.
"Hogy tud ilyen halál nyugodtan, hátradőlve beszélni, miközben előtte tömeg mészárlás folyik? Nem tudja, hogy ezzel mennyi munkát adnak nekünk... angyaloknak... Aish! Vissza akarok menni!"
Nagy nehezen végignéztük a filmet és hatalmas megkönnyebbüléssel léptem ki a moziból.
- Hát ez szörnyű volt! - ráztam a fejem. - Hogy ezen mit lehet szeretni?
- Úúúh, leárazás van!! - rohant az egyik butik felé meg se hallva a szavaim . Ez az ötlet már jobbnak ígérkezett.
Én is szeretem az ékszereket és a kiegészítőket, csak eddig nem volt lehetőségem viselni őket. Most viszont megragadtam az alkalmat és bevásároltam. Hogy honnan volt pénzem? Hát a Mindenható csak nem küldött volna ide pénz nélkül? Még szép, hogy megpakolta a zsebeim. Mert a Mindenható egy rendes mindenható.
Megkordult a hasam...
- Éhes vagy? Menjünk enni, már én is gondoltam rá.
- N-nem... - De már rángatott is maga után.
"Nem akarok ember kaját enni!! Undorító. Fúj! Nem, soha... krg... Fogd be gyomor!"
Woohyun rendelt magának én meg leültem vele szembe. Néztem, ahogy nyammogja azt a valamit: két puha, barna pufi cucc közé nyomott saláta, valamilyen hús szerűség... meg piros és piszkos sárga trutyi... Az illata annyira nem volt szörnyű, de.... "Ahh, nagyon éhes vagyook!"
- Már megint korgott a hasad. Enned kéne, különben lebetegedsz. - nézett rám aggódva.
- N-nem... Jól vagyok...
Felállt az asztaltól és a kiszolgáló pulthoz rohant, majd gyorsan vissza is jött és a kezembe nyomott egy ugyanolyan valamit, mint amit ő evett. Letettem az asztalra és farkas szemet néztem vele, azt remélve, hogy eltűnik.
- Edd már meg! Ez hamburger. Mindenki szereti és lefogadom, hogy neked is ízleni fog! Na! Megint kisbabának foglak nézni! - Megráztam a fejem. - Sungyeol-ah! Megetetlek! - fenyegetett.
- Jól van, jól van. Csak nyugi! - adtam be a derekam, mert a hasam majdnem kilyukadt. Amúgy eszembe se jutott volna! Megfogtam a hamburgeremet és egy kicsit beleharaptam...
- Ez a barna...
- Zsemle.
- Az egészen finom. - állapítottam meg, majd egy kicsit nagyobbat harapva eljutottam a húshoz. Rágtam, rágtam... Hát... Nem is olyan rossz!
- Oks. Asszem ezzel elleszek.
- Na látod! Mondtam, hogy neked is ízleni fog.
- Hajajj, a mi kis angyalkánk ember kaját eszik. És még ízlik is neki, egyem a szívét! - hallottam meg L hangját mögülem.
Ezek szerint tényleg fogalma sincs arról, hogy mi lesz vele a jövőben, ha még csak azt se tudja, hogy mit fog ezután csinálni, pedig ez nyilvánvaló: mosakodni.
- Gondolom elmész fürdeni... - mondtam.
- Ez nem is rossz ötlet! - kapta fel a fejét. - Akkor ezt fogom tenni. - bólintott.
Gyorsan befejezte az evést és a fürdőszoba felé vette az irányt. Míg fürdött, én körbe néztem. Találtam régi fényképeket a családjáról és egy-két olyan tárgyat, amit öröklési úton szerezhetett. Ezek maszkok, edények, festmények voltak. Ami viszont elszomorított az az volt, hogy semmi utalást nem találtam arra, hogy lennének-e barátai...
- Ó, megtaláltad a felmenőim hagyatékait? - állt meg mellettem.
- Igen. Ezt... - vettem le egy maszkot a szekrényről
- Ezt a nagyapám nagyapjáról maradt rám. Egy...
- ..démon maszk. - mondtam egyszerre vele. - Ezt együtt találtuk, mikor...
- Mikor..? - nézett kíváncsian.
- Ne haragudj, de erről nem beszélhetek. - fordultam el tőle.
" Ez a történet átokkal van levédetve... ha elmondom, félek, mivel ember vagy... meghalnál..."
- Megértem. Nem akarok bajba keveredni...
- Na, gyere. Csináljunk valamit! Unatkozom. - rángattam meg finoman a kezét.
Beültünk egy moziba. Láttam már, hogy a fiatalok moziba járnak szórakozni, de én még nem jutottam be... Hát most megtudtam, milyen is a mozi...
- Nem hangos egy kicsit? Szétmegy a fülem! - suttogtam Woohyunnak.
- De az. De annak kell lennie. Így nagyobb a hatás. - magyarázta.
- Na de ennyire? "Aztán meg csodálkoznak, ha idősebb korukban nem hallanak semmit..".
- Mi a frász????! - ugrottam meg, mert a filmben elővette valaki a pisztolyát és lövöldözni kezdett.
- Nyugi! - nevetett rajtam a mellettem ülő. - A filmre koncentrálj és nem fog meglepetésként érni a durranás. Ez amúgy is várható volt. Egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy lelőtte.
"Hogy tud ilyen halál nyugodtan, hátradőlve beszélni, miközben előtte tömeg mészárlás folyik? Nem tudja, hogy ezzel mennyi munkát adnak nekünk... angyaloknak... Aish! Vissza akarok menni!"
Nagy nehezen végignéztük a filmet és hatalmas megkönnyebbüléssel léptem ki a moziból.
- Hát ez szörnyű volt! - ráztam a fejem. - Hogy ezen mit lehet szeretni?
- Úúúh, leárazás van!! - rohant az egyik butik felé meg se hallva a szavaim . Ez az ötlet már jobbnak ígérkezett.
Én is szeretem az ékszereket és a kiegészítőket, csak eddig nem volt lehetőségem viselni őket. Most viszont megragadtam az alkalmat és bevásároltam. Hogy honnan volt pénzem? Hát a Mindenható csak nem küldött volna ide pénz nélkül? Még szép, hogy megpakolta a zsebeim. Mert a Mindenható egy rendes mindenható.
Megkordult a hasam...
- Éhes vagy? Menjünk enni, már én is gondoltam rá.
- N-nem... - De már rángatott is maga után.
"Nem akarok ember kaját enni!! Undorító. Fúj! Nem, soha... krg... Fogd be gyomor!"
Woohyun rendelt magának én meg leültem vele szembe. Néztem, ahogy nyammogja azt a valamit: két puha, barna pufi cucc közé nyomott saláta, valamilyen hús szerűség... meg piros és piszkos sárga trutyi... Az illata annyira nem volt szörnyű, de.... "Ahh, nagyon éhes vagyook!"
- Már megint korgott a hasad. Enned kéne, különben lebetegedsz. - nézett rám aggódva.
- N-nem... Jól vagyok...
Felállt az asztaltól és a kiszolgáló pulthoz rohant, majd gyorsan vissza is jött és a kezembe nyomott egy ugyanolyan valamit, mint amit ő evett. Letettem az asztalra és farkas szemet néztem vele, azt remélve, hogy eltűnik.
- Edd már meg! Ez hamburger. Mindenki szereti és lefogadom, hogy neked is ízleni fog! Na! Megint kisbabának foglak nézni! - Megráztam a fejem. - Sungyeol-ah! Megetetlek! - fenyegetett.
- Jól van, jól van. Csak nyugi! - adtam be a derekam, mert a hasam majdnem kilyukadt. Amúgy eszembe se jutott volna! Megfogtam a hamburgeremet és egy kicsit beleharaptam...
- Ez a barna...
- Zsemle.
- Az egészen finom. - állapítottam meg, majd egy kicsit nagyobbat harapva eljutottam a húshoz. Rágtam, rágtam... Hát... Nem is olyan rossz!
- Oks. Asszem ezzel elleszek.
- Na látod! Mondtam, hogy neked is ízleni fog.
- Hajajj, a mi kis angyalkánk ember kaját eszik. És még ízlik is neki, egyem a szívét! - hallottam meg L hangját mögülem.
2014. november 15., szombat
1. Ki mellett ébredtem?
J-Hoon szemszög
Egyik reggel fölkelek és egy pár, ismeretlen Nike cipőt találok az ágyam mellett. Felegyenesedek és körbenézek. Egy feneket pillantok meg szorosan mellettem. Formás kis popsi, már kezdem azt hinni, hogy lány az illető, de mikor feljebb viszem tekintetem, egy gyönyörű fiú arcot találok. Csak tudnám ki az arc tulajdonosa.Felmerülnek bennem a kérdések, hogy mégis mi a frász történt és, hogy miért fáj a fenekem, de egy ilyen látvány mellett eltörpülnek ezek a kérdések. Közelebb hajolok hozzá, félre söpröm ultra puha tincseit, úgy csodálom, ahogy alszik.
Aprókat szusszant, majd ébredezni kezd. Kicsit távolabb húzódom és várom, íriszeibe nézhessek.
- Jó Reggelt! - köszöntöm ismeretlen vendégem.
- Jó... Ki vagy te? És én miért vagyok itt? - kiáltozik.
- Ya, ya! Halkabban, most keltem fel! Még érzékeny a fülem.
- Nem érdekel! Mi a szart keresek én itt?
- Nem emlékszel semmire? Az jó, mert... én se... - mosolygok hülyén.
- Na mindegy, én húzok haza! - indul meg, de visszatartom.
- Legalább egy kávét igyunk meg! - kérem.
- Hogy ne?! Hogy aztán megmérgezz?!
- Nem foglak, nyugi. Képtelen lennék rá.
- Mert? - kerekednek ki szép szemei.
- Mert nem. Valami történt este, ami miatt nem tudnálak bántani. Nem tudom, hogy mi, de valami biztos, különben már halott lennél!
- Hát kösz. Áhh, fáj a fejem! Tudod mit? Inkább mégis elfogadok egy kávét.
Lemegyünk a konyhámba és útközben összeszedjük a valamiért szétdobált ruháinkat. Leülünk az asztalhoz és szép lassan, kínos csöndben kortyolgatjuk a forró kávét. Egyre jobban érdekel a srác, így nem tudom megállni, hogy ne kérdezgessek tőle:
- Ha már itt kávézgatunk, elárulhatnád a neved!
- Minek? Nincs közünk egymáshoz.
- "Minek?" Csak mert seggbe raktál, azért. Mondjuk igazad van: Nincs jogom tudni, hogy ki az az ember, aki legelőször le tudott teperni, tényleg...
- Seggbe raktalak? Mi a rákot csináltunk mi tegnap? Vagyis miért? Aish, Heedo ez nem rád vall...
- Szóval Heedo-nak hívnak! - kapom el.
- NEM! ÉN ANONIM VAGYOK! - próbál védekezni.
- Nem hiszem. - nevetek szerencsétlenkedésén. - Junghoon vagyok. - mutatkozom be.
- Én pedig senki. Örülök a... a minek is? Ez nem találkozás...
- Hát ez nem. A találkozás valahol az ágy körül volt.
- Jah. Most lépek. - teszi le a bögréjét.
- Most ezt miért is kellett? - értetlenkedik.
- Csak mert olyan gyönyörű az arcod.
- Ez most bók volt? Áh, mindegy. Csá! - lép ki flegmán az ajtón.
Szomorúan, mégis jó kedvvel nézek utána. Elkap az a fura érzés, mit akkor érzek, mikor olyat álmodom, amiből csak annyira emlékszem, hogy ki a főszereplő rajtam kívül és, hogy volt közöttünk valami.
"Mégis mi történt tegnap?"
Ki mellett ébredtem? Bevezető
Annyeong^^
Ez a kis történet a B.I.G. tagjairól fog szólni. Kicsit más lesz a történetük elmesélése, mint az megszokott. Nem a pár két tagjának szemszögéből fogjuk látni a dolgokat, mert nem egy párról fog szólni. Benji és J-Hoon szemszögéből.
A fiúk (Benji, J-Hoon és Gunmin) elmennek szórakozni, isznak, majd csatlakozik hozzájuk két nagyon dögös srác. Kezdenek eldurvulni a dolgok, a pia egyre csak fogy... és teljes képszakadás.
Mi történ? Ki ki mellett ébredt? Hogy alakulnak ezek után a dolgok? Milyen titkokra derül fény?
Nem sokára megtudjátok! :D
Ez a kis történet a B.I.G. tagjairól fog szólni. Kicsit más lesz a történetük elmesélése, mint az megszokott. Nem a pár két tagjának szemszögéből fogjuk látni a dolgokat, mert nem egy párról fog szólni. Benji és J-Hoon szemszögéből.
A fiúk (Benji, J-Hoon és Gunmin) elmennek szórakozni, isznak, majd csatlakozik hozzájuk két nagyon dögös srác. Kezdenek eldurvulni a dolgok, a pia egyre csak fogy... és teljes képszakadás.
Mi történ? Ki ki mellett ébredt? Hogy alakulnak ezek után a dolgok? Milyen titkokra derül fény?
Nem sokára megtudjátok! :D
2014. október 19., vasárnap
4. I am your Angel
*A mennyben*
- Milyen napod volt Lee angyal? Kicsit későn értél vissza, nem? - futottam bele a lehető legrosszabb felettesembe, Sungkyu
angyalba.
- Hát... kicsit elhúzódott az átkísérés... - próbálkoztam, ám szúrós tekintete átlátott rajtam.
- Az átkísérés? SENKI nem halt meg!!!!
" A frász! Aish, hogy mehetett ki a fejemből?? Ők itt fent mindenről tudnak! Most ezt hogy magyarázom ki? Áh, meg van!"
- L megakadályozott!
- L? Ki az az L?
- Hát L. Az alvilágról.
- Ja, hogy az az L! Aki angyal volt, csak csúnyán viselkedett...
"megerőszakolt egy angyalt.."
- ... és az alvilágra küldték. - azonosította magában.
- Igen. - bólintottam.
- Mit csinált az a szerencsétlen?
- Hát... öhm... csak az utamba volt...
- És ezért nem halt meg az a fiú? Pedig nem hiszem, hogy direkt megakadályozna egy halált, mikor neki az a dolga, hogy megtisztítsa a lelkét a rossz dolgoktól....
- Nem a halált akadályozta meg... Csak éppen....
Sungkyu felvont szemöldökkel méregetett a magyarázatomra vára.
- Hát, szóval.... Aish, hagyjál! Fáradt vagyok! - löktem félre finoman.
- Sungyeol! Most nem a Földön vagy! - kiabált utánam, de én elslisszoltam onnan.
A lakosztályomra menekültem, ahol egy levél várt...
"Sungyeol angyal!
Láttam, amit láttam, hallottam, amit hallottam... Megszegted a lehető legfontosabb szabályt! És ez alól nem mentesít az az indokod, hogy csak azért tetted, mert nem akartad elveszteni az állásod. Megnyugtatlak, nem vesztetted volna el, kaptál volna új családot. De ezzel a tettel olyannyira megsértetted a szabályzatot, hogy sajnos nem tehetek mást.
Nem kell félned, a büntetésed nem lesz olyan, mint L-é. Te nem tettél undorító dolgot, egyedül annyit vétettél, hogy a szívedre hallgattál, amit ugye te nem engedhetsz meg magadnak. Mivel ezzel életet hosszabbítottál, a sorsát az embernek megváltoztattad, így nem fog vele történni a jövőben semmi. Csak ott lesz valahol. Céltalanul, egyedül...
DE! mivel láttam rajtad a törődést, arra jutottam, hogy a büntetésed a következő lesz:
- Lemondasz a szárnyaidról
- Emberré válsz
- és segíted Nam Woohyun-t a VÉGLEGES haláláig, amibe már nem szólhatsz bele.
- ha meghal, nem kerülsz vissza hozzánk, kivéve, ha megtalál a Listás és új Listát ad neked.
A következő emberi reggel jelentkezz az irodámban a szárnyaiddal.
Bekopogtam.
- Hát... kicsit elhúzódott az átkísérés... - próbálkoztam, ám szúrós tekintete átlátott rajtam.
- Az átkísérés? SENKI nem halt meg!!!!
" A frász! Aish, hogy mehetett ki a fejemből?? Ők itt fent mindenről tudnak! Most ezt hogy magyarázom ki? Áh, meg van!"
- L megakadályozott!
- L? Ki az az L?
- Hát L. Az alvilágról.
- Ja, hogy az az L! Aki angyal volt, csak csúnyán viselkedett...
"megerőszakolt egy angyalt.."
- ... és az alvilágra küldték. - azonosította magában.
- Igen. - bólintottam.
- Mit csinált az a szerencsétlen?
- Hát... öhm... csak az utamba volt...
- És ezért nem halt meg az a fiú? Pedig nem hiszem, hogy direkt megakadályozna egy halált, mikor neki az a dolga, hogy megtisztítsa a lelkét a rossz dolgoktól....
- Nem a halált akadályozta meg... Csak éppen....
Sungkyu felvont szemöldökkel méregetett a magyarázatomra vára.
- Hát, szóval.... Aish, hagyjál! Fáradt vagyok! - löktem félre finoman.
- Sungyeol! Most nem a Földön vagy! - kiabált utánam, de én elslisszoltam onnan.
A lakosztályomra menekültem, ahol egy levél várt...
"Sungyeol angyal!
Láttam, amit láttam, hallottam, amit hallottam... Megszegted a lehető legfontosabb szabályt! És ez alól nem mentesít az az indokod, hogy csak azért tetted, mert nem akartad elveszteni az állásod. Megnyugtatlak, nem vesztetted volna el, kaptál volna új családot. De ezzel a tettel olyannyira megsértetted a szabályzatot, hogy sajnos nem tehetek mást.
Nem kell félned, a büntetésed nem lesz olyan, mint L-é. Te nem tettél undorító dolgot, egyedül annyit vétettél, hogy a szívedre hallgattál, amit ugye te nem engedhetsz meg magadnak. Mivel ezzel életet hosszabbítottál, a sorsát az embernek megváltoztattad, így nem fog vele történni a jövőben semmi. Csak ott lesz valahol. Céltalanul, egyedül...
DE! mivel láttam rajtad a törődést, arra jutottam, hogy a büntetésed a következő lesz:
- Lemondasz a szárnyaidról
- Emberré válsz
- és segíted Nam Woohyun-t a VÉGLEGES haláláig, amibe már nem szólhatsz bele.
- ha meghal, nem kerülsz vissza hozzánk, kivéve, ha megtalál a Listás és új Listát ad neked.
A következő emberi reggel jelentkezz az irodámban a szárnyaiddal.
Mindenható"
- Most ez teljesen, halál biztosan komoly?? Most azok között a nem is tudom, milyen lények között kell élnem, akik undorító dolgokat vesznek a szájukba és nyelnek le, meg egyebek? Úristen... És nekem is olyanná kell válnom? Tényleg? Komolyan? És ráadásul holnap?? Fogadjunk, hogy én hamarabb meghalok, mint Woohyun!
Kiakadásom után gondolatok nélkül ültem a kanapémon és üveges tekintettel vártam az emberi reggelt. Összeszedtem magam és utoljára használva szárnyaim, lerepültem a Mindenható irodájába.
- Csalódtam benned... Tudtam, hogy ez lesz, de látva a lelkesedésed a munkád iránt, nem gondoltam bele komolyabban, hogy ez meg is történik. - rázta a fejét az idős Mindenható.
- Sajnálom, hogy csalódnia kellett bennem. Megpróbálom minél hamarabb megtalálni a Listást! A szárnyaim...
Az öreg bólintott és eltüntette őket. Nagy sóhajjal reagáltam le, hogy nehezebb lettem. Még egyszer meghajoltam a Mindenható előtt és Woohyun házához teleportáltattam magam.
*A Földön*
Megálltam a ház ajtaja előtt.
"Mit mondhatnék neki? Engedjen be magához, mert szégyent hoztam az angyalságra? Az nagyon égő lenne... Aish!"
Bekopogtam.
-Igen? - jött Woohyun kómás, rekedt hangja az ajtón túlról.
- Csak én vagyok az.. Sungyeol.
- Hát te? Nem azt mondtad, hogy nem jössz vissza? - pislogott nagyokat.
- Hiányoztál. - nevettem el magam.
- Ó tényleg? - emelte fel szemöldökét.
- Még szép. Beengedsz? - kéredzkedtem be.
- Ja, persze. Gyere!
Beléptem az ajtón és megcsapott az illatosító illata. Otthonos volt. Már értem, miért nem mozdul ki sose otthonról. Itt én is szívesen leélném az életem.
- Reggeliztél? - kérdezte.
- Ööö... "Ha most megetet..." Igen! - válaszoltam gyorsan.
- Én még nem. - mondta és megkordult a gyomra. Olyan aranyos volt, azt hittem menten elolvadok tőle.
- Nyugodtan ehetsz! - mosolyogtam rá.
- Rendben, csak tudod... te vagy az első, akit vendégül látok és a szüleim halála után még nem ettem senki előtt... és előre szólók, hogy nagyon furcsa evési szokásaim vannak, úgyhogy...
- Nem nevetlek ki. Én rendes vagyok. - veregettem meg vállát.
Levett egy bögrét a polcáról és megtöltötte.. tejjel, azt hiszem. Majd barna ropogós valamit rakott bele.
- Mi az? Müzli. - mutatta be nekem a reggelijét.
- Aha...
- Gabona, árpa, mogyoró... Nem tudod mi az a müzli? - nézett rám hitetlenül.
- Neem... És nem is akarom tudni! - szögeztem le.
- Pedig ez a legjobb reggeli. Na, áááá! - nyújtotta felém a kanalát.
- Most mit csinálsz? - ráncoltam a szemöldököm.
- Azt kérem, hogy nyisd ki a szád.
- Ezt kell mondani, ha azt akarod, hogy valaki kinyissa a száját? Aigoo...
- Nem, csak így aranyosabb és könnyebben kinyitják a kisbabák a szájukat.
- Kisbabák?? Szerinted én kisbaba vagyok? Egy kisbaba képes lenne arra, hogy megakadályozza azt, hogy öngyilkos legyél? - értetlenkedtem. "Huh, ez a földi élet nehezebben felfogható, mint gondoltam"
- Hagyjuk. Úgy látszik, az angyalok nem aranyosak... - biggyesztette le a száját.
- A Woohyun-féle fiúk viszont nagyon!
Erre a kijelentésemre kiejtette a kanalát a kezéből és úgy nézett rám, mint aki szellemet látott.
- Most mi bajod lett? A fiúk nem aranyos-ozzák le egymást? Bocsi, nem tudtam.
- Semmi, semmi, csak megijedtem...
- Mitől?
- Semmi. Na akkor én megeszem a müzlim és majd... majd lesz valami. - mondta kedvetlenül, céltalanul...
2014. október 18., szombat
3. I am your Angel
Már szinte rabszolgának éreztem magam, ahogy adogattam a csókokat. Hirtelen feltűnt, hogy az ingem milyen mocskos lett. A főnököm mindig is allergiás volt arra, ha valaki ezt a hófehér inget összekoszolta, az enyémre most pedig alig lehet ráismerni.
- Az ingem...
- Nem lesz már sokáig rajtad. Nem kell aggódnod miatta.
- De igenis rajta lesz! - szólt valaki mögülünk.
L dühösen odakapta a fejét, majd kitekeredve én is. Csak én hálásan. Majd mikor tudatosult bennem, hogy kit is látok, felbátorodtam és fellöktem L-t.
Woohyunhoz rohantam és elrepültünk, minél messzebb az alvilág erejétől.
- Mégis mi a csudáért jöttél vissza? - kértem számon.
- Mert megígérted, hogy elviszel egy üdítőre. Aztán eszembe jutott, hogy te most éppen vitatkozol és az eddig hallottakból nem tudtam csak arra következtetni, hogy baj van. Ezért a lehető leggyorsabban visszajöttem.
- De miért emlékszel? Hisz elfelejtettem veled mindent...
- Akkor nem sikerült...
- Hát persze! Ha az alvilág közelében teszek valamit, az nem tud úgy hatni, mint ahogy kéne. De ilyenkor kéne hogy legyen mellékhatása... Mondd, nem érzel valami furcsát?
- De. Nem akarok már meghalni... meg még van valami...
- Micsoda? Kérlek mondd el! - kérleltem nagy szemekkel.
- Semmi, semmi. Nem lényeges. - rázta aranyosan a fejét.
- Jó. A lényeg végül is az, hogy már nem akarsz öngyilkos lenni. - mosolyogtam rá.
- Már nem. Na de akkor menjünk és igyunk valamit ennek örömére. De én szeretnék fizetni, elvégre megváltoztattad az életfelfogásom. - nevetett.
Olyan aranyos volt. Legszívesebben megzabáltam volna, de nem vagyok vámpír, hogy ezt tegyem vele. Inkább a lelkében olvasgattam.
"Hoppá hoppá! Ennek a srácnak ferdehajlama van... Hupszi. Ez lesz az a mellékhatás, amit nem mond el."
Beültünk egy kávéházba és beszélgettünk. Elmondta, hogy mennyire megrázta az, hogy szinte minden szerettét elvesztette. Ezért akart leugrani. Hogy újra velük lehessen.
Nagyon megsajnáltam és már azon gondolkoztam, hogy megszervezzek-e neki egy találkozót velük. "De ezzel megint csak egy csomó szabályt megsértenék... Aish mit csinálhatnék?"
- És veled mi van? - kérdezett vissza.
- "Hajajj" Nekem sincsenek rokonaim. De nekem nem is voltak. Én csak megszülettem és valakinek odaadtak, hogy neveljen fel. - próbáltam vázolni a szitut.
- De akkor te most tényleg angyal vagy?
- Csssssst! - tapasztottam be a száját. - Ne ilyen hangosan! Igen az vagyok és erről csak te tudsz az emberek közül.
- És varázsolni is tudsz? - suttogta.
Az előttem lévő bögrére meredtem és kinyújtott mutatóujjam segítségével megemeltem.
- Wooooow!!! - ámult el. - Én is szeretnék varázsolni!! - mondta gyermekien.
- Sajnálom, de emberek nem varázsolhatnak. Ahhoz angyalnak kell lenned...
- Akkor csinálj belőlem angyalt! - hajolt bele az arcomba.
- Az angyalság nem csak abból áll, hogy varázsolgatunk. Sokkal több van mögötte. Például egy életen át, ami hosszabb, mint az embereké, egy számunkra kijelölt családot kell figyelnünk és segítenünk generációkon keresztül. Én a te családodat kaptam. Nagyon rendes emberek voltak, biztosíthatom. És most ha te meghalnál, elveszteném a munkám és lehet, hogy meghalnék. Ezért jöttem ide. Hogy ne haljon ki ez a család.
"Állj állj állj! Ha én most beleszeretek és együtt leszünk, akkor is kihal a család, hiszen mi ketten nem tudunk... Ne, ez miért nem esett le eddig?"
- Min gondolkozol? - kérdezte.
- Nem lényeg.
- Ez milyen jó lehet már! - ábrándozott. - És ha meghalnak, akkor te kíséred őket a túlvilágra? Tényleg létezik menny? És a pokol?
- Én a menny és a pokol között vagyok. Ha meghal valaki, én döntök arról, hogy hova kerül. Az a valaki, akit ma láttál, a pokolból jött. Ha öngyilkosságot követsz el, az bűn. Így akármennyire is fájt volna, oda kellett volna adnom téged annak a mocskos...
- Értem. Nem leszek öngyilkos. Látom a szemedben, hogy kedvelted a családom és nem szeretnék az lenni, akit a pokolba kell kísérned. - mondta komolyan.
- Köszönöm. - bólintottam.
Ezután haza kísértem és megígértettem vele, hogy ez a nap a mi titkunk marad.
- Akkor nem láthatlak többet? Visszamész a mennybe?
- Igen. De köszönöm, hogy beszélgethettem veled. Eddig csak egy Nammal beszélgettem. Vigyázz magadra! És kerüld a veszélyes dolgokat!
- Az ingem...
- Nem lesz már sokáig rajtad. Nem kell aggódnod miatta.
- De igenis rajta lesz! - szólt valaki mögülünk.
L dühösen odakapta a fejét, majd kitekeredve én is. Csak én hálásan. Majd mikor tudatosult bennem, hogy kit is látok, felbátorodtam és fellöktem L-t.
Woohyunhoz rohantam és elrepültünk, minél messzebb az alvilág erejétől.
- Mégis mi a csudáért jöttél vissza? - kértem számon.
- Mert megígérted, hogy elviszel egy üdítőre. Aztán eszembe jutott, hogy te most éppen vitatkozol és az eddig hallottakból nem tudtam csak arra következtetni, hogy baj van. Ezért a lehető leggyorsabban visszajöttem.
- De miért emlékszel? Hisz elfelejtettem veled mindent...
- Akkor nem sikerült...
- Hát persze! Ha az alvilág közelében teszek valamit, az nem tud úgy hatni, mint ahogy kéne. De ilyenkor kéne hogy legyen mellékhatása... Mondd, nem érzel valami furcsát?
- De. Nem akarok már meghalni... meg még van valami...
- Micsoda? Kérlek mondd el! - kérleltem nagy szemekkel.
- Semmi, semmi. Nem lényeges. - rázta aranyosan a fejét.
- Jó. A lényeg végül is az, hogy már nem akarsz öngyilkos lenni. - mosolyogtam rá.
- Már nem. Na de akkor menjünk és igyunk valamit ennek örömére. De én szeretnék fizetni, elvégre megváltoztattad az életfelfogásom. - nevetett.
Olyan aranyos volt. Legszívesebben megzabáltam volna, de nem vagyok vámpír, hogy ezt tegyem vele. Inkább a lelkében olvasgattam.
"Hoppá hoppá! Ennek a srácnak ferdehajlama van... Hupszi. Ez lesz az a mellékhatás, amit nem mond el."
Beültünk egy kávéházba és beszélgettünk. Elmondta, hogy mennyire megrázta az, hogy szinte minden szerettét elvesztette. Ezért akart leugrani. Hogy újra velük lehessen.
Nagyon megsajnáltam és már azon gondolkoztam, hogy megszervezzek-e neki egy találkozót velük. "De ezzel megint csak egy csomó szabályt megsértenék... Aish mit csinálhatnék?"
- És veled mi van? - kérdezett vissza.
- "Hajajj" Nekem sincsenek rokonaim. De nekem nem is voltak. Én csak megszülettem és valakinek odaadtak, hogy neveljen fel. - próbáltam vázolni a szitut.
- De akkor te most tényleg angyal vagy?
- Csssssst! - tapasztottam be a száját. - Ne ilyen hangosan! Igen az vagyok és erről csak te tudsz az emberek közül.
- És varázsolni is tudsz? - suttogta.
Az előttem lévő bögrére meredtem és kinyújtott mutatóujjam segítségével megemeltem.
- Wooooow!!! - ámult el. - Én is szeretnék varázsolni!! - mondta gyermekien.
- Sajnálom, de emberek nem varázsolhatnak. Ahhoz angyalnak kell lenned...
- Akkor csinálj belőlem angyalt! - hajolt bele az arcomba.
- Az angyalság nem csak abból áll, hogy varázsolgatunk. Sokkal több van mögötte. Például egy életen át, ami hosszabb, mint az embereké, egy számunkra kijelölt családot kell figyelnünk és segítenünk generációkon keresztül. Én a te családodat kaptam. Nagyon rendes emberek voltak, biztosíthatom. És most ha te meghalnál, elveszteném a munkám és lehet, hogy meghalnék. Ezért jöttem ide. Hogy ne haljon ki ez a család.
"Állj állj állj! Ha én most beleszeretek és együtt leszünk, akkor is kihal a család, hiszen mi ketten nem tudunk... Ne, ez miért nem esett le eddig?"
- Min gondolkozol? - kérdezte.
- Nem lényeg.
- Ez milyen jó lehet már! - ábrándozott. - És ha meghalnak, akkor te kíséred őket a túlvilágra? Tényleg létezik menny? És a pokol?
- Én a menny és a pokol között vagyok. Ha meghal valaki, én döntök arról, hogy hova kerül. Az a valaki, akit ma láttál, a pokolból jött. Ha öngyilkosságot követsz el, az bűn. Így akármennyire is fájt volna, oda kellett volna adnom téged annak a mocskos...
- Értem. Nem leszek öngyilkos. Látom a szemedben, hogy kedvelted a családom és nem szeretnék az lenni, akit a pokolba kell kísérned. - mondta komolyan.
- Köszönöm. - bólintottam.
Ezután haza kísértem és megígértettem vele, hogy ez a nap a mi titkunk marad.
- Akkor nem láthatlak többet? Visszamész a mennybe?
- Igen. De köszönöm, hogy beszélgethettem veled. Eddig csak egy Nammal beszélgettem. Vigyázz magadra! És kerüld a veszélyes dolgokat!
2014. szeptember 27., szombat
2. I am your Angel
Angyal vagyok és csak csettintenem kéne ahhoz, hogy az történjen, amit én szeretnék. De ezt a képességem használom a legritkábban. Nem vagyok akaratos és hagyom, hogy a dolgok a maguk módján történjenek.
Éreztem az illatát és megrészegített vele. Annyira finom... Hátra tántorodtam, ezzel ellökve őt magamtól.
- Elnézést, nem akartam rád esni. - sütötte le a szemeit.
- Semmi gond. - mosolyodtam el. - Meghívlak egy üdítőre.
- De alig tíz perce ismerjük egymást...
- Épp ezért kell, hogy igyunk valamit. Akkor jobban megismerhetjük egymást. - kacsintottam.
- Ez kedves tőled, de még mindig nem értem, hogy miért...
Ekkor hatalmas vihar támadt. A szemét össze-visszaröpült az utcákon. A fejem forgattam, hogy rájöjjek, mi történt hirtelen. Próbálkoztam a felhők elfújásával, de valamiért nem ment.
- Ez csak sötét mágia lehet... - gondoltam hangosan. Ahogy kimondtam egy sötét ruhás alakot pillantottam meg az égen... L.
- MIÉRT VESZED EL TŐLEM A HALOTTAIMAT? - kiáltotta.
- A halottaid? Ő még él! - üvöltöttem vissza.
A fiú földbegyökerezett lábakkal meredt hol az égre, hol rám. Arca rémületet tükrözött.
- DE HA TE NEM LENNÉL ILYEN IDIÓTA, MOST NYUGODTAN MUNKÁLKODHATNÉK VELE. MI LENNE, HA EGYSZER VÉGRE HAGYNÁD A DOLGOKAT A FENÉBE ÉS NORMÁLIS LENNÉL? - ért elém. - Hm... ez nem is olyan rossz ötlet...
- NEM ! Ezt nem teheted! Ez nem a te dolgod. Majd lesz több halott is a nap folyamán, ne aggódj! - szóltam vissza neki.
- Drága pici Sungyeol... Hadd mondjak el neked egy igen fontos dolgot: te angyal vagy, nem ember. Te nem segítesz az embereknek, te csak át kíséred őket hozzám. Semmi közöd nincs hozzájuk, ahogy hozzá se.
- Már hogy ne lenne? Ő az utolsó ebből a családból. Ha ő meghal, én is arra a sorsa jutok, mint te.
- Na álljon meg a menet! - szólt közbe a fiú, akiről azt hittem, hogy már összecsinálta magát. - Milyen halott? Hova kíséred? Milyen angyal? Ez egy kandi kamera vagy mi? Meg vagytok húzatva?
- Woohyun...
- Honnan tudod a nevem? - lépett hátrébb.
- Ahh. L! - sziszegtem és egy újabb felejtő bűbáj után elteleportáltattam egy kórházba, hogy pihenjen.
- Sungyeol... Csak nem szerelmes lettél egy EMBERBE? - nézett rám megvetően az alvilági, aki nem értem miért, de föntről jött...
- Hagyj! Menj vissza, én meg kerítek neked boncolni valót.
- Nem kell boncolni való. - húzta csúnya mosolyra száját. - Csak egy pici angyalka gyönyörű ajkakkal.
- Dongwoo? Komolyan Dongwoo kell neked? Úristen...
- Kell Dongwoo a szárnyadnak!
- Hát annak biztos nem. - ráztam a fejem, majd kibontottam szárnyaimat és meglobogtattam őket. L mögém lépett és végig simított rajtuk.
- Mit meg nem adnék ezekért a tollas tagokért...
- Nem kellett volna megromlanod és még most is lennének.
- Miért? Mi a baj azzal, hogy romlott vagyok? Szereted a romlott dolgokat.
- Ezt meg mégis melyik könyvben olvastad?
- Én a tiédben. Aranyos történet, csak hiányzik belőle valami... az élet. - suttogta a fülembe utolsó szavait.
Dühös szemekkel ránéztem, mire ő egészen közel hajolt arcomhoz, majd ajkaimra tapadt. Nem tudtam eltaszítani magamtól, mert az ő ereje nagyobb, mint az enyém. Akárhogy ellenkeztem, el kellett viselnem ahogy ajkaimat kóstolgatja és erős kezeivel szorít magához. Valahogy uralkodott rajtam és visszacsókoltam, majd mélyítettük azt.
"Aish, mit művelek? Ha ez kitudódik ott fönt, márpedig kitudódik, mit mondok majd? Gyenge vagyok és nem tudtam legyőzni az alvilágot? Le leszek fokozva. Mi több, lehet, hogy engem is letaszítanak és akkor már csak akkor láthatom újra Woohyunt, mikor végleg végzett magával... "
- L... - nyögtem csókunkba. - L...!
"Kész, vége. Ennyi. Ő nyert."
A szárnyaim erőtlenül hullottak le mögém én pedig magatehetetlenül fogadtam és viszonoztam a csókokat, érintéseket, amiket L-től kaptam. Túl ördögi, és jó volt ahhoz, hogy bármit tegyek ellene.
Ekkor földre lettem teperve és az erőszak megtestesítője ráült a csípőmre. Fehér ingemre rá se lehetne ismerni olyan mocskos. Idejött mocskosan, véresen és rám mászott...
- Az ingem... ! - próbálkoztam nem feladva a reményt.
- Már nem sokáig lesz rajtad. Ne aggódj.
- De rajta lesz! - kiáltott valaki.
Éreztem az illatát és megrészegített vele. Annyira finom... Hátra tántorodtam, ezzel ellökve őt magamtól.
- Elnézést, nem akartam rád esni. - sütötte le a szemeit.
- Semmi gond. - mosolyodtam el. - Meghívlak egy üdítőre.
- De alig tíz perce ismerjük egymást...
- Épp ezért kell, hogy igyunk valamit. Akkor jobban megismerhetjük egymást. - kacsintottam.
- Ez kedves tőled, de még mindig nem értem, hogy miért...
Ekkor hatalmas vihar támadt. A szemét össze-visszaröpült az utcákon. A fejem forgattam, hogy rájöjjek, mi történt hirtelen. Próbálkoztam a felhők elfújásával, de valamiért nem ment.
- Ez csak sötét mágia lehet... - gondoltam hangosan. Ahogy kimondtam egy sötét ruhás alakot pillantottam meg az égen... L.
- MIÉRT VESZED EL TŐLEM A HALOTTAIMAT? - kiáltotta.
- A halottaid? Ő még él! - üvöltöttem vissza.
A fiú földbegyökerezett lábakkal meredt hol az égre, hol rám. Arca rémületet tükrözött.
- DE HA TE NEM LENNÉL ILYEN IDIÓTA, MOST NYUGODTAN MUNKÁLKODHATNÉK VELE. MI LENNE, HA EGYSZER VÉGRE HAGYNÁD A DOLGOKAT A FENÉBE ÉS NORMÁLIS LENNÉL? - ért elém. - Hm... ez nem is olyan rossz ötlet...
- NEM ! Ezt nem teheted! Ez nem a te dolgod. Majd lesz több halott is a nap folyamán, ne aggódj! - szóltam vissza neki.
- Drága pici Sungyeol... Hadd mondjak el neked egy igen fontos dolgot: te angyal vagy, nem ember. Te nem segítesz az embereknek, te csak át kíséred őket hozzám. Semmi közöd nincs hozzájuk, ahogy hozzá se.
- Már hogy ne lenne? Ő az utolsó ebből a családból. Ha ő meghal, én is arra a sorsa jutok, mint te.
- Na álljon meg a menet! - szólt közbe a fiú, akiről azt hittem, hogy már összecsinálta magát. - Milyen halott? Hova kíséred? Milyen angyal? Ez egy kandi kamera vagy mi? Meg vagytok húzatva?
- Woohyun...
- Honnan tudod a nevem? - lépett hátrébb.
- Ahh. L! - sziszegtem és egy újabb felejtő bűbáj után elteleportáltattam egy kórházba, hogy pihenjen.
- Sungyeol... Csak nem szerelmes lettél egy EMBERBE? - nézett rám megvetően az alvilági, aki nem értem miért, de föntről jött...
- Hagyj! Menj vissza, én meg kerítek neked boncolni valót.
- Nem kell boncolni való. - húzta csúnya mosolyra száját. - Csak egy pici angyalka gyönyörű ajkakkal.
- Dongwoo? Komolyan Dongwoo kell neked? Úristen...
- Kell Dongwoo a szárnyadnak!
- Hát annak biztos nem. - ráztam a fejem, majd kibontottam szárnyaimat és meglobogtattam őket. L mögém lépett és végig simított rajtuk.
- Mit meg nem adnék ezekért a tollas tagokért...
- Nem kellett volna megromlanod és még most is lennének.
- Miért? Mi a baj azzal, hogy romlott vagyok? Szereted a romlott dolgokat.
- Ezt meg mégis melyik könyvben olvastad?
- Én a tiédben. Aranyos történet, csak hiányzik belőle valami... az élet. - suttogta a fülembe utolsó szavait.
Dühös szemekkel ránéztem, mire ő egészen közel hajolt arcomhoz, majd ajkaimra tapadt. Nem tudtam eltaszítani magamtól, mert az ő ereje nagyobb, mint az enyém. Akárhogy ellenkeztem, el kellett viselnem ahogy ajkaimat kóstolgatja és erős kezeivel szorít magához. Valahogy uralkodott rajtam és visszacsókoltam, majd mélyítettük azt.
"Aish, mit művelek? Ha ez kitudódik ott fönt, márpedig kitudódik, mit mondok majd? Gyenge vagyok és nem tudtam legyőzni az alvilágot? Le leszek fokozva. Mi több, lehet, hogy engem is letaszítanak és akkor már csak akkor láthatom újra Woohyunt, mikor végleg végzett magával... "
- L... - nyögtem csókunkba. - L...!
"Kész, vége. Ennyi. Ő nyert."
A szárnyaim erőtlenül hullottak le mögém én pedig magatehetetlenül fogadtam és viszonoztam a csókokat, érintéseket, amiket L-től kaptam. Túl ördögi, és jó volt ahhoz, hogy bármit tegyek ellene.
Ekkor földre lettem teperve és az erőszak megtestesítője ráült a csípőmre. Fehér ingemre rá se lehetne ismerni olyan mocskos. Idejött mocskosan, véresen és rám mászott...
- Az ingem... ! - próbálkoztam nem feladva a reményt.
- Már nem sokáig lesz rajtad. Ne aggódj.
- De rajta lesz! - kiáltott valaki.
2014. szeptember 21., vasárnap
1. I am your Angel
Woohyun
"Nekem elegem van! Miért nem lehetnek egyes emberek figyelmesebbek? Miért nem lehet megérteni a másikat? Miért kell most itt állnom egy ház tetején ugrásra készen? Miért nem tudtak elfogadni?" - elmélkedtem magamban üvöltözve."De nem érdekel már! Nincs senkim, se családom, se barátom. Inkább megyek utánuk, mintsem egy rakás idióta okoskodását hallgassam." - mondtam magamban ki a végszót és lendületet vettem. Elrugaszkodtam a tető pereméről, mikor valaki visszarántott. Leestem a párkányról a tetőre, megfordultam, de nem találtam senkit mögöttem.
- Ez ki volt? - kiáltottam. Nem jött válasz...
Sungyeol
- Lee angyal, készülődj! Munkád lesz.- Már megint miért? Ki fog halni ez a család! - riadtam meg.
- Csak menj! - utasítottak.
Megfogtam a Halál Listámat és a helyszínre repültem.
A fiút épp ugrás előtt találtam meg és... visszarántottam.
"Aish! Ezt most jól megcsináltad! Ő idegbeteg lesz, mert nem fogja érteni, hogy ki rántotta vissza, te meg ki leszel rúgva, mert ellentmondál a kasztodnak és megakadályoztál egy halált. Gratulálok!"
Gyorsan elrepültem onnan és angyali erőmet próbáltam használni arra, hogy elfelejtessem a fiúval az esetet.
- Miért vagyok itt? - kérdezte magától. - Nekem már rég halottnak kéne lennem. - mondta és fellépett a párkányra.
"Ez hihetetlen!" - nyitottam ki a könyvem az
Amit azonban a könyv művelt.. a képek ugráltak benne, szikrákat szórt...
"Ez a gyerek kikészítette a listámat!! Most mégis mit csináljak? Ha hagyom hogy leugorjon, anygal létemre meghalok, mert nem lesz több munkám, ha nem hagyom ki tudja mi történik... áh!"
- Állj meg! - kiáltottam rá.
A fiú lába megállt a levegőben és ijedtében hátra ugrott.
- K-ki az? - forgatta a fejét. - Ki vagy? Bújj elő! - kiabált.
- Előbújok, ha megígéred, hogy nem ugrasz le! - próbáltam rávenni a tovább élésre.
- Először mutatkozz meg, hogy tudjam, ki akarja, hogy éljek. - makacskodott.
- Ahh, oké. - egyeztem bele nem foglalkozva a szabályokkal. Láthatóvá tettem magam és elé léptem.
- K-ki vagy te? És miért voltál láthatatlan? - dadogott.
Felemeltem egy ujjam és újra felejtő bűbájt gyakoroltam rá.
- Azért vagyok itt, mert nem szeretném, hogy ráess az autómra! - kreáltam egy okot, majd az említett járművet arrébb emeltem egy fejrántással, mire az megemelkedett és a kis öngyilkosjelölt lábai alá esett a betonra, 20 méterre a tetőtől. - Amúgy Lee Sungyeol vagyok. - nyújtottam felé a kezem.
Egy ideig csak pislogott, majd bizonytalanul kezet fogott velem.
- Sajnálom... Nem akartam összetörni az autód... Én csak...
- Te nem akartál semmit. Meghalni se. - szuggeráltam a szememmel.
- De...! Le akartam ugrani...
- De most már nem fogsz. - néztem rá szigorúan.
- De mi érdeked is az, hogy én éljek? Hagyj békén! Menj innen! - utasított, majd megfordult.
Utána nyúltam és megrántottam a kezénél.
- Ne fogdoss! - mérgelődött, majd hirtelen, nem tudom mitől rám esett. Rá néztem, ő pedig rám.
Az idő megállt körülöttünk és csak néztük egymást.
Akkor megtudtam, hogy milyen szeretni. Kételyekkel, félelemmel és boldogsággal teli érzés. Még inkább meg akartam védeni őt, bármi áron. Egyfajta kötelék kötött össze minket.
A fiú csillogó szemei megbabonáztak. Erősebben, mint bármely más angyali erőm másokat.
Sok ideje figyelem az embereket és ilyen dolgokat a szerelemnek nevezett valami váltott ki belőlük. Ennek a fiúnak az apja és az anyja is így néztek egymás szemébe, mikor egymásba szerettek. De ez most más... Ők ellenkező neműek voltak...
2014. szeptember 20., szombat
I am your Angel (Bevezető)
Lee Sungyeol:
Az égből jöttem, azért hogy vigyázzak egyes emberekre, amíg meg nem halnak. Aztán pedig átkísérjem őket a túlvilágra. Ezek az emberek a Nam család leszármazottai. S így megy ez már egy olyan... 500 éve. (Az angyalok nem öregednek egy bizonyos idő után. Én úgy körülbelül egy 23 éves embernek felelnék meg kinézetre.) Egyszer aztán az történt, hogy az egyik Nam fiú, a neki előírt megérendő kora előtt akart meghalni. Mivel időközben nagyon a szívemhez nőtt ez a család, nem volt szívem hagyni azt, hogy végezzen magával. Ilyet elméletileg nem szabadna csinálnunk, ugyanis abba a kasztba tartozom, akiknek nem lehetnek érzéseik. Én viszont valamiért nem tudtam lemondani a szívem sugallta gondolatokról és megszerettem őket.
Ellentmondtam a nekem előírt dolgoknak és megmentettem őt. Ennek következményei is lettek....
2014. szeptember 3., szerda
7. Amazing - Bad Lady
Takuya
Megkérdeztem, hogy miért sírt, de válasz helyett egy számomra érthetetlen kérdést tett fel.- Ki a legjobb barátod?
- Nekem?
"Ki? Nincs legjobb barátom, illetve talán kis koromban volt egy lány... De őt a baleset után többet nem láttam."
- Igen. Neked. - bólintott.
- Nekem nincs lb-m. A baleset óta senkivel nem voltam olyan jóban, mint... mint azzal a... azzal a..
- Azzal a... ? - kérdezte kikerekedett szemekkel.
- Nem tudom, miért érdekel ez téged, de sajnos nem tudok rá rendes választ adni. Annyit tudok hogy volt valaki kiskoromban, aki nagyon okos volt és kicsit pimasz...
- Semmire nem emlékszel? - állt fel. Közel lépett hozzám és a fülembe kezdett suttogni. Valami mondóka volt... Nagyon ismerős... de honnan?
- Ez mi? - kérdeztem.
Yongseok
Láttam, hogy nagyon nem akarja a tudtomra adni, hogy ki is igazából az a valaki. Az emlékei használhatatlanok. Úgy gondoltam, ha elkezdek a fülébe suttogni, hamarabb eljut az agyáig az üzenet: Én vagyok az. Velem voltál éjjel-nappal együtt.- Ez mi? -kérdezte.
"Na jó, feladom. Ez nem megy. Ha erre nem emlékszik, akkor reménytelen. Bár ha rá is jönne, az se lenne szerencsés számomra, mert akkor viszont sosem szerethetne meg "úgy". Akkor a rég elfeledett barátja lennék és nem a párja. Jobb is így."
- Hát akkor mindegy. - mosolyogtam rá. - Amúgy miért is jöttél?
- Ja csak...
- Normálisan válaszolj! - szóltam rá. A szemembe nézett és szólni kívánt de...:
- Ajusshi most mit fog csinálni? - hallottuk a kislány hangját, aki ezekszerint végig velünk volt.
- Te még itt vagy? - kérdeztük szinte egyszerre.
- Tessék, itt egy cukorka, amiért idevezettél. - simogatta meg Taku a lányka fejét, akinek az arcára fülig érő mosoly húzódott.
- Ajusshi, maga nagyon aranyos! Köszönöm szépen! - hajolt meg, aztán az én kérésemre visszament játszani.
- Nos? Válaszolj!
- Erre nem tudom, hogy válaszoljak... - mondta és megragadta a karom, majd rángatni kezdett.
Nem tudom honnan került ide egy karaoke bár, de a kezemet rángató fél megtalálta és az egyik szobába vezetett.
- Most mit csinálsz? - kérdeztem értetlenül.
- Énekelek? - kérdezett vissza.
- És mikor válaszolsz? - rángattam ingujját.
Bekapcsolt egy számot. Ha jól tudom egy Big Bang szám volt az. Elindult a dal, de nem kezdett el énekelni, hanem felém fordult, egész közel megállt előttem és mélyen a szemembe nézett.
Ideges lettem a közelségétől és egy nagyot nyeltem. Ő minden mozdulatomra figyelt, meg nem szakítva a szemkontaktust.
- Yongseok... te... neked... nem hiányzik... - keresgélt szavai között.
- Mi? Mi hiányzik?
- Hát hogy... hogy... amit csináltunk... - nyelte el szavait.
- M-Mit csináltunk? Takuya beszélj érthetően, kérlek. - ragadtam meg vállait. Ő erre lesöpörte kezeimet onnan és magához húzott. Szorosan átölelt és a nyajamba bújt.
- Hiányzol! - suttogta.
"Hiányzom neki? Hogy? Milyen értelemben? Várjunk csak... Ő most átölel és azt mondja hiányzom... "
- E-ezt hogy érted? - kérdeztem. - Hyung, válaszolj!
- Csak úgy, hogy hiányzol. - nézett szemeimbe.
- De miért? Megint le akarsz feküdni velem? - csodálkoztam.
- Mondhatjuk úgy is.
"Na, király ágyas lettem..."
- De nem úgy, ahogy te gondolod. Én nem csak egyszerűen azt akarom... Én téged akarlak. - halkult el majd végig simított állkapcsomon és a számhoz hajolt. Nem érintette meg, csak a leheletét éreztem ajkaimon.
" Akar? Engem? Komolyan? Úristen!!"
Nem bírtam tovább a közöttünk lévő távot és kicsit megemeltem a fejem, így ajkaink összeérthettek.
Takuya
Nem tudtam választ adni neki. Ha csak úgy közlöm vele, hogy belehabarodtam, az nem hagy akkora nyomot benne. Ki kellett találnom valamit, hogy hatásos legyen a vallomásom.Eszembe jutott, hogy most nyitottak egy karaoke bárt és már nagyon elszerettem volna oda menni. Akkor miért ne mehetnék azzal, akit szeretek. Nem vártam meg a reakcióját a rángatásomra, csak vonszoltam magam után.
Leültettem az egyik hangszigetelt szobában és bekapcsoltam egy számot. Majd mikor vége lett, újra fel tette kérdését. Most már kicsit kapizsgáltam a válasz adásomat, de abban neki is közre kell működnie.
Először szavakkal próbálkoztam, de hamar feladtam, mert nem jutottunk egyről a kettőre. Aztán rájöttem, hogy a cselekvés néha többet ér a szavaknál. Közelebb húztam hát magamhoz és csókra hajtottam a fejem, de alig nehány miliméterre csodás szája előtt megálltam.
Vártam, hogy mit fog csinálni. Szerencsémre pont azt tette, amit szerettem volna.
Megemelte buksiját és megcsókolt. Szerintem abban a pillanatban én voltam a világ legboldogabb embere. Tudtam, hogy ő is akar engem.
Visszacsókoltam, majd a nyelvemet használatba véve éreztettem vele, mennyire szeretem.
- Szeretlek. - váltam el ajkaitól. - És azt szeretném, hogy ez a vallomás célba érjen.
- Takuya hyung.. ezt mikor döntötted el? Vagyis mióta érzel így? - kérdezte.
- Azóta, mióta együtt töltöttük azt az éjszakát. - mosolyogtam.
Yongseok
- Azóta, mikor együtt töltöttük azt az éjszakát. - mondta.
"Hahahaa! Tudtam, hogy ha szerelemből teszem, amit teszek, abból rossz nem történhet. Lehet, hogy nem leszek többé a legjobb barátja, de a szerelme viszont igen. És ez nekem épp annyira tökéletes."
- Mi lesz a bandával? - kérdeztem. Elgondolkodott.
- Soha nem veszünk össze, szeretni fogjuk egymást, elővigyázatosak leszünk és csendesek. - bólintott a végén.
- Rendben.
" Akkor most már tényleg én leszek Amazing - Bad Lady (csodálatos-rossz lány)."
Írói megjegyzés:
Milyen irónikus, hogy ez az egész kapcsolat köztük az Amazing - Bad Lady koreográfiája miatt kezdődött, aztán Takuya összefutott egy szép, de rossz lánnyal és a legjobb barátját is így írja le. ^.^
( Nem tudom, hogy hoztam ezt össze xD )
~VÉGE~
2014. augusztus 28., csütörtök
6. Amazing - Bad Lady
Yongseok
Arra ébredtem, hogy valaki zörög az ajtónál. Megnéztem, hogy olyan állapotban vagyok-e, hogy ajtót nyissak. Meggyőződtem róla, hogy igen, majd az ajtóhoz léptem.- Ki vagy? - kérdeztem.
- Shin.
- Hyung reggel 7 van. A bulik nem tartanak ilyen sokáig.
- Utána még volt egy kis dolgunk. De engedj már be!
Kinyitottam az ajtót, ők meg másnaposan beestek az előszobába. A nyakuk mindegyiknek ki volt szívva.
"Ja. Volt egy kis dolguk."
Bementek a szobáikba, én meg a konyha fele vettem az irányt.
- Ya, Seokie hol van a leader? - jött ki aggódva Shin.
- Takuya? Ő... a szobámban.
- MIT KERES A SZOBÁDBAN TAKUYA? - társult hozzánk Seyoung.
- Rossz éjszakája volt.
- És? Te vidítottad fel?
- H-hyung... nem csak... segítettem elfelejteni...
- Ebből nem jössz ki sehogy. - rázta a fejét Shin.
- Nem csináltunk semmit. Hagyjátok. Nem is aludt mellettem. - jött ki a szobából ásítozva az említett. Ránéztem, ő elmosolyodott és egy "Köszönöm"-öt tátogtam neki.
"Huhh, ha nem jön ki, akkor kiderült volna az esténk. Viszont mivel Taku a vezér, neki hisznek."
Shin azért nem akarta elsőre elfogadni ezt a magyarázatot és egy elég furcsa pillantást vetett rám.
Megreggeliztünk majd félre hívtam Takut.
- Akkor az esténk meg nem történtnek nyilvánul, igaz? - kérdeztem.
- Igen. De azért azt megjegyezném, hogy ügyes voltál. Fuhh, ilyen dolgom még nem volt senkivel. - áradozott. - Tényleg köszönöm, hogy "megértettél". - fogta meg a vállam. Bólintottam és én is megköszöntem a történteket majd a szobámba mentem és elterveztem, hogy mit fogok csinálni a mai szabad napomon.
Takuya
"Hát ez nem volt semmi. Vagy tényleg rohadt régen voltam már fiúval vagy ő volt ennyire fenomenális az ágyban. Wahh. Kár, hogy nincs több lehetőségem vele lenni. Pedig simán beleegyeztem volna."Reggel, mikor felébredtem, esti párom nem volt mellettem. Gondoltam, hogy eltűnik a közelemből, hisz nem lett volna szerencsés, ha kiderül. Hallottam, hogy a konyhában tesznek-vesznek és gondoltam besegítek. Felültem az ágyon és láttam, hogy valaki benyit, majd azzal a lendülettel be is csapja az ajtót. Feltápászkodtam és sietve a konyhába mentem.
Épp a legjobbkor értem oda, mert szegény Yongseok-ot faggatták, a szobájában létemről. Neki sose hisznek ilyen helyzetben, ezért a segítségére siettem.
Elrendeztem a dolgokat és együtt megettük a reggelit. Yongseok félre hívott és megbeszéltük, hogy nem történt semmi és nekünk soha nem volt semmilyen programunk együtt kettesben.
"Így lesz a legjobb. Most egy időre kielégítettük egymást és egy kicsit kiereszthettük a gőzt. De nem kell, hogy ebből rendszer legyen. Ez egy egyszeri alkalom volt és mostantól újra csak bandatársak leszünk.
Nem tudtam szó nélkül hagyni a dolgot és megdicsértem az esti munkájáért. Ő csak bólintott és elment.
"Óh azok a fenekek... Kár értük."
Egyedül maradtam a gondolataimmal.
- Milyen jó volt. Teljes extázisba estem. Ilyen élményben még nem volt részem. Mikor lesz ilyen legközelebb? Ja, nem lesz, most beszéltük meg, hogy ez egyszeri alkalom volt. Pedig olyan... annyira... nem tudok mit mondani rá. Szeretem. Csodás volt. Hogy mi??? Mit gondoltam én ezelőtt? SZERETEM? Megszerettem volna? Nem! Az nem lehet, nem szabad! De mégis, rózsaszín köd szivárgott a szemem elé. Mi történt?
Yongseok
A szobában rendet kezdtem rakni, majd mikor az ágynemű rendbe rakása következett megálltam."Itt feküdt. Fedetlenül, a maga szépségében. Rossz kedve ellenére csak úgy sugárzott. Szerelmes vagyok belé. Igen, bevallom, nem tagadom. És akkor szerelemből adtam neki mindent. Igazán szerettem. Tudom, hogy ő nem fogja viszonozni, mert előrébb van neki a banda, mint az érzései, így nem lesz ideje erre gondolni. De én titokban beleszerettem és titokban mindig is szeretni fogom. Elég lesz, ha csak ránézek és erre a kis akciónkra gondolok. Na tessék! Máris mosolygok. Az az érintés a hullám próbáján megtette a hatását: Egy csodálatos érzést adott."
Végig simítottam az ágyneműn s hangosan felsóhajtottam. A mangámért nyúltam és fellapoztam. Megtaláltam azt az ábrázolást, ami miatt meggyőződtem arról, hogy meleg.
- Azt mondta, ki akarja próbálni...
Takuya
A gondolataim nem hagytak békén. Folyton Yongseok körül forogtak. Az emlékek makacsul beférkőztek a gondolataimba. Hogy milyen szemekkel nézett rám, hogy milyen érzékien csókolt; ahogy fekete tincsei előre hulltak; a hangok, amiket kiváltottunk egymásból."Miért van hiány érzetem? Miért érzem karjaimon érintését? Miért vágyom rá? Nekem még sose volt szükségem ilyen téren senkire. Akkor ő miért váltja ki ezt belőlem? Nem, nem akarok viszonyt kezdeni vele. A banda nem élné túl. Az én érzelem váltakozásaim nagyban hatnak rájuk. Nem, nekem nem szabad éreznem semmit. Vezér vagyok és egy vezér nem teheti ezt. Pláne nem egy fiúval."
Már egy hónap telt el a közös esténk óta és hogy érzéseimet elfojtsam, Shin barátommal töltöttem az összes szabad időmet. Nem mondtam el neki semmit. Ő viszont nem hagyott békén addig, míg el nem mondtam az okát, hogy miért aludtam Yongseoknál. Azt mondtam, hogy haza fele berúgtam és nem találtam el a szobámig. Ezzel egy kicsit megnyugtattam, viszont én nem nyugodtam meg. Egyre jobban hiányzott, nem tudok aludni este...
Egyszer aztán megelégeltem ezt az állapotot.
Yongseok
A próbák telnek, a comeback dátuma közeledik. Időközben befejeztük a koreográfiánkat is."Miért Seyoungnak kell azt a részt? Túl közel van hozzá!Ezt én nem bírom nézni."
Mély levegő vételekkel legyűrtem féltékenységem, végül is nem az enyém.
"De nekem miért nincs olyan barátom, mint neki Shin? Miért nem tud senki megnyugtatni? Már a magáim se kötnek le. Az egyetlen vigaszom, mikor utána settenkedek és figyelem."
Egyik nap megint nem tudtam mit kezdeni magam és sétálni indultam. Lementem egy parkba és leültem a játszótérrel szemben.
A gyerekek gondtalanul játszottak, kiabáltak és rohangáltak fel-le a mászókán.
***
-Yongseok-ah, gyere! Gyere már, nem akarok egyedül játszani! - rángatott barátom a hinta felé.- Takuya, nem szabad. Anyukám azt mondta, hogy amíg nem fejeztem be a leckémet, addig nem mehetek játszani. - mutattam biológia füzetkémre.
- Másodikos vagy. Miért tanítanak biologolot? - kérdezte a koreaival szenvedve.
- Biológia. És mert azt szeretnék a szüleim, hogy nagyon okos legyek és ledoktoráljak.
- Hogy mit csinálj? Yongseok, csak egyszer! Utána esküszöm, hogy segítek!
- Hát jó. - és gyermeki naivitással megfogtam a kezét, ami elrángatott a játékszerhez.
Egy évvel később viszont Takuya, a legjobb barátom, és a családja visszaköltözött Japánba.
Nem hallottam róla sok mindent, de egyszer az apukája felhívott minket és közölte, hogy baj történt: Takuya balesetet szenvedett. Ezt olyan robot érzelemmel mondta, ami miatt Taku mindig megszökött otthonról.
Az apukája egy nagy cég vezérfőnöke volt és az anyja szeretetén kívül semmilyen érzelme nem volt.
Azonnal elvettem szüleimtől a telefont és sírva kérdeztem, hogy mi történt. Azt mondta, beverte a fejét és nagyon sok emlékét elvesztette. Azt kérte, hogy utazzunk el hozzájuk és segítsünk visszanyerni az emlékeit.
Nem hagytam szüleimet az utazással így már a hét végén indultunk is. Mikor megérkeztünk, habozás nélkül módosítottam az anyukám által kiadott úti célt a taxisnak a kórházra. Emiatt otthon két oldalas matek feladvány várt volna rám, de most tekintettel voltak a történtekre és békén hagytak. Felszaladtam a kórház lépcsőjén és berontottam barátom szobájába.
- Takuuu!!! - kiabáltam az örömtől, hogy újra látom.
- Sz-szia...
- Hogy vagy? Éhes vagy? - tettem fel kedvenc kérdéseit.
- Jól vagyok... és nem, nem vagyok éhes.
- De ... te mindig éhes vagy! - néztem rá elkeseredetten.
- Nem tudom honnan szedted ezt. Még életemben nem láttalak.
Utolsó mondata visszhangzott a fejemben. Olyan volt, mint amit az idősek Isten hangjának mondanak. A szívemig hatolt.
- Nem emlékszel rám? Én vagyok az, Yongseok. Kim Yongseok. A legjobb barátod.
- Nem. Az én legjobb barátom egy csodálatos, mégis kicsit rossz lány.
- Mindig ezt mondja. De mi nem emlékszünk semmilyen kislányra. - súgta oda nekem az anyuka.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, majd sírni kezdtem. Egyre keservesebben. Anyukám megragadta a kezem és kivezetett a mosdóba. Megmosta az arcom és azt mondta, hogy visszavisz a hotelba.
Nem akartam otthagyni Takut, de nem volt hozzá merszem, hogy újra beszélgessek vele.
Elvesztette az emlékeit és velük együtt engem is.
***
Takuya
- Seyoung, nem láttad Yongseokot? - kérdeztem a társam.- Hmm.. legutóbb Sangminnal láttam beszélni. - intett fejével a konyha fele.
- Kösz.
A konyhába menet hallottam egy ajtócsapódást, de az valószínűleg Casper lehetett.
- Sangmin sshi. Hol van a maknae?
- Elment. Az előbb. Azt mondta, hogy kiszellőzteti a fejét.
- Hova ment??
- Egy parkot mondott, de nem emlékszem pontosan.
"Egy park. Olyan okos lettem, mint még soha. Ezen a környéken egy csomó park van. Hogy a francba fogom megtalálni?"
Sétálgattam mindenfelé és miközben nézelődtem, nekem jött egy kis gyerek.
- Nem ütötted meg magad? - kérdeztem a kislányt.
- Sajnálom ajusshi. Csak elbambultam. - hajolt meg mélyen, hosszú fekete haja súrolta a homokos földet.
- Segítenél nekem valamiben? - kérdeztem, mire nagy szemekkel bólintott. - Egy fiút keresek. Egy picit alacsonyabb, mint én, fekete szembe érő haja van.
- Ajusshi. Lánnyal van vagy egyedül?
- Szerintem egyedül.
- Hm... - nézett körül. - Nézze! Ott ül egy olyan fiú. De az előbb sírt. Nem hiszem, hogy őt keresed.
- Sírt? Feltűnően?
- Nem. Csak egy-két könnycseppet hullatott és nagyokat sóhajtott.- Na, menjünk oda hozzá.
Megfogtam a kislány kezét, aki elvezetett hozzá.
Megálltam előtte és megköszörültem torkomat, hogy felkeltsem a figyelmét. Felemelte a fejét majd egy fél perc után leesett neki, hogy én vagyok az.
- Hyung!! Mit keresel itt? Nem gyakorolsz?
- Amint látod nem. Itt állok előtted. De mondd csak, miért sírtál? - kérdeztem aggódó tekintettel.
- Nem sírtam. - felelte fapofával.
- Á dehogy. Azért pirosak a szemeid és nedves az arcod.
- Mondd, ki a legjobb barátod? - terelte a szót.
- Hogy jön ez ide?
2014. augusztus 20., szerda
5. Amazing - Bad lady
Takuya
"Most már úgyis tök mindegy, elmondom."- Ez titok. Úgyhogy senkinek egy szót se! - a szájára tettem a kezem, hogy még érthetőbbé tegyem előbbi mondatom. Kicsit hátrébb húzta a fejét a meglepődöttségtől, majd én lepődtem meg. Egyszer csak valami nedveset éreztem az ujjamon.
- Fúj te megnyaltál? - néztem rá értetlenül.
- Azt hiszem... Sajnálom hyung! Nem akartam csak.... túl sokat olvasok...
- És azt olvastad, hogy a párod ujját kell nyalogatni? Mi vagy te, kutya?
Lehajtotta a fejét és szégyenkezett.
- Így a helyes! - mondtam és az álla alá nyúltam. Felemeltem aranyos pofiját és megcsókoltam. Nem tudom mire fel, csak úgy.
- Takuya hyung!! - vált el ajkaimtól.
- Te is buzi vagy, nem? Akkor meg? Gondolom te is régen voltál már együtt valakivel. Mert én nagyon. Úgyhogy most kuss!
A kis maknae megszeppenve nézett rám. Végig simítottam állkapcsán fel a szájáig.
Yongseok
Mikor ujját a számra helyezte, szinte kísértést éreztem aziránt, hogy hozzáérjek a nyelvemmel. Tudtam, hogy nem fog elmenni mellette. De arra nem számítottam, hogy megcsókol. Megijedtem."Miért csókolt meg? Hisz én csak épphogy megnyaltam... Most mi lesz? Róla már tudtam, hogy meleg, de én még nem vallottam be neki..."
Bekussoltatott majd az államhoz ért.
"Nehogy már az érintések miatt csináljam össze magam! Mi lesz velem?"
Majd az állkapcsomtól elért a számig én meg majd elszálltam a gyönyörtől. Megborzongtam, mire ő elmosolyodott.
Végig simított alsó ajkamon majd ráhajolt. Nyelvével bebocsátást kért, amit én habozva de megadtam. Tenyereit arcom két oldalán pihentette.
"Nem kéne. Nagyon nem. Mit fognak szólni a többiek? Nem hiszem, hogy örülnének neki..."
Taku közben a kezét lecsúsztatta karomon és az oldalamnál húzott magához.
"Nagyon jól esnek az érintései, de tudom, hogy el kell urasítanom. Nem tenne jót a bandának ha viszonyunk lenne aztán összevesznénk."
- Takuya hyung... ez-ezt nem szabad! - próbálkoztam.
- Csak egyszer. Kérlek! - nézett rám vágytól égő szemekkel, majd beletúrt a hajamba. - Most erre van szükségem! - döntött hátra az ágyon.
Rám nehezedett és csókjaival a nyakamat égette.
- N-ne! - nyögtem fel.
- Most mi bajod van? Az előbb te akartál az öledbe ültetni! - kérdezte feltápászkodva. A kérdése jogos volt. Végül is egy menet nem a világ vége.
Takuya
"Nagyon hiányzott már az együtt lét. Mióta megláttam a mangáit, nem tudtam türtőztetni magam tőle. A táncával megbabonázott és kellett nekem. Nem mondom, hogy szerelmes vagyok, de testileg kívántam."Mikor nyelvemmel utat nyertem a szájában, elszabadult a pokol. Nem bírtam magammal. Egyszer csak megszakította csókunkat.
"Most mi baja van? Az előbb még azt akarta, most meg.. Nem fog tudni róla senki. Csak egyszer kértem, hogy legyen az enyém."
Ezt a gyereket nem lehet kiismerni. Az előbb még tiltakozott most pedig arra eszméltem föl, hogy keze az övével szórakozik. Reméltem, hogy nem csak azért mert nyomta őt... de álljon meg a menet!
"Engem ki fog kényeztetni? A nyakán én már piros foltokat hagytam, de ő még semmit nem csinált. Így nem lesz jó."
- Csinálj már valamit! Ne csak én játsszak veled, ez nem ér!
- Csak figyelj! - mondta és fordított a helyzetünkön. Maga alá tepert én meg csak pislogtam. Ahogy éreztem nekem már sikerült felcsigáznom őt és most ő kezdett játszani velem.
Innentől az események felgyorsultak. Már csak akkor eszméltem fel, mikor már egymás mellett pihegtünk.
- Köszönöm. Most ki tudtam törölni azt a lányt. - néztem rá hálásan.
- Nincs mit.
És ezzel el is aludt.
2014. augusztus 13., szerda
4. Amazing - Bad Lady
Taku
"Miért akarja, hogy mèg mindig öleljem? Ő sose szerette, ha ölelgettük. Mondjuk ez addig nem is gáz, ha csak ha arra kérne, hogy zárjam karjaim közé. De az, hogy az beüljek az ölébe... Azt nem bírnám ki józanul!"- Yongseokkie... én... inkább állva maradok.
Nem mondott semmit, de látszódott rajta a csalódottság.
- A-akkor legalább mellém ülj le. Nem lesz jó, ha tovább álsz. Látszik rajtad, hyung, hogy mindjart összeesel. - nyújtotta felém a kezét.
YONGSEOK
Mikor azt mondta, nem ül az ölembe, visszatért az eszem. "Hát persze. Mit is képzeltem? Az az értintés csak nekem volt különleges. Csak én kezdtem el vonzódni hozzá, ő nem érez semmit. Aigoo, Yongseok! Ez nem egy jó yaoi, ez a valóság."Józanul ránéztem és észrevettem, hogy menten összeesik. Felényújtottam a kezem, hogy legalább mellém üljön le. Némi habozás után végre az ágyra telepedett.
- Hyung fáradt vagy? - kérdeztem.
- Szerinted?! Nem kicsit. - mondta és eldőlt, fejét puha párnáimra helyezve. - Umm... Yongseok-ah, mi ilyen kemény?
TAKUYA
Leültem az ágyra, mert ahogy azt ő is megmondta, nem voltam éppen a legrózsásabban. Majd feltett egy hülye kérdést."Az idő éjfél körül járhat. Az estém nem alakult a legnyugodtabban.. Még szép, hogy fáradt vagyok." - és ezzel a gondolattal le is feküdtem az ágyra. Kényelmes volt, majd arra lettem figyelmes, hog valami nyomja a derekamat. Odanyúltam és egy halom manga nyomódott össze alattam. Megfordultam és elővettem egyet.
- Ne! Ne nézd meg!! Az az enyém! - kiáltotta maknae.
- Hyung vagyok és leader. Előttem nem lehetnek titkaid!
- De... dedede... Akkor is! Tedd le! Nehogy...
- "Koisuru Boukun..."?
- ...elolvasd.
- Késő bánat. Ember, te yaoit olvasol? Miért? - néztem rá. "Yaoi?"
- Hát... mert... - dadogott.
YONGSEOK
"Mi a bánat nyomhatja? Aish, a mangák! Nem tudhatja meg, hogy meleg vagyok. Azt meg főleg nem, hogy Ő tetszik nekem."Oda akartam kapni a tulajdonomért, de ő közelebb és gyorsabb volt. Hiába kértem, hogy ne nézze meg, hirtelen visszajött leader énje és nem tudtam neki parancsolni.
Elolvasta a címet és megállapította, hogy ez bizony yaoi. Arcom két tenyerem közé temettem, hogy ne lássa a pírt arcomon.
Rákérdezett, hogy miért olvasom.
"Na miért? Miért? MIÉRT? Honnan tudjam?"
- H-hát... mert... - motyogtam tenyerembe.
- Húú ezt egyszer úgy kipróbálnám! - kiáltott fel a könyvet lapozgatva, mire èn odakaptam a fejem. - Hupsz... Nem hallottál semmit! - mondta minden szavát kihangsúlyozva, majd elpirult.
- De! Hallottam! Mi az? Mit láttál? - Na most elkaptam. Lehuppantam mellé.
- S-semmit! - húzta el a mangát előlem.
- Hyung, te meleg vagy? - hajoltam bele arcába kikerekedett szemekkel.
- Yongseok-ah... E-ez titok! - tette ajkaimra mutatóujját.
"Uhh ez a hosszú ujj..."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)